Világkiállítás helyett decentralizációt
Mi a garancia?
A lap szeptember 1-i számában cikket olvastam Á kormánybiztos vesszőfutása címmel. A cikkből nyomasztó adatok egész sorát ismerhettük meg arról, hogy a világkiállítás megrendezése esetén milyen nagy mértékben mélyülne tovább az infrastrukturális szakadék a főváros és a vidék között.
Végül azonban azt írja a szerző: „A kiállítást mégis meg kel rendezni!...a tájékoztató végén erre a meggyőződésre jutottam.” Mert „mi a garancia a fellendülésre, ha nem rendezünk világkiállítást?” Minthogy sokan vannak akik hajlanak arra, hogy a kormányzatnak ezt az érvét elfogadják, hadd legyek még valamit hozzá a cikkben elmondottakhoz.
Nem az a legnagyobb baj, hogy mintegy 100 milliárd forintnyi infrastrukturális beruházást úgy elnyelne Budapest illetve a keskeny észak-dunántúli sáv, hogy mégcsak nem is biztosítaná a világkiállítás különösebb sikerét. Ennél nagyobb baj, hogy ez a fejlesztés nem az ország teljesítőképességét, hanem a terheit növelné. Végzetesen félreértjük tehát a helyzetünket, ha azt hisszük, hogy a világkiállítás valamiféle lehetőség számunkra, amely nélkül nincs garancia a fellendülésre.
Az ország fejlődésének legkeményebben szorító csapdája a piac végletes területi centralizáltsága. Ember, árú, anyag, információ túlnyomórészt csak Budapest központjában, illetve azon keresztül érheti el a piacot. Mivel ennek következtében a központban már minden helyet elfoglaltak e hatalmas forgalom, lebonyolítási eszközei és a ráépült intézményrendszer, innen - a termelést követően - ma már a lakók is kiszorulnak. 1970 és 1980 között a belső kerületek (I., V., VI., VIII., IX.) lakónépessége 100 ezer fővel csökkent. A perifériákra szorult lakónépesség pedig csak a központban, vagy a központon keresztül érheti el céljait, hiszen a nagy tömeghátterű ellátási és egyéb létesítményeket csak a központban lehet elhelyezni. A periférikus területek között ugyanis nincsenek meg azok a kapcsolatok, amelyek szükségesek volnának ahhoz, hogy a nagy forgalmat és jó kapcsolatokat igénylő kereskedelmi, kultúrális stb. létesítményeket a perifériákon is el lehetne helyezni. (Kicsiben egyébként ez így van a vidéki városokban is.)
Az emberek egyre nagyobb tömegeinek egyre többet kell utaznia ahhoz, hogy célpontját (beszerzés, munkahely, iskola stb.) elérje. A hatalmas központi létesítményeket pedig szintén egyre messzebbről, egyre nagyobb mennyiségben, kell ellátni árúval, vízzel, energiával, ami - a szállítás eszköz- és energiaigénye, valamint veszteségei miatt - rohamosan növekvő anyag-, energia- ill. költségigénnyel jár.
Egy szemléletes adalék ehhez: Budapest tömegközlekedésének évi dotációja 10 milliárd forint, és állandóan növekszik. Vajon mennyi lehet a vízellátásé, a szállításé, és vajon hogyan növekedhet ez az - ország vállára nehezedő - szörnyű tehertétel évről évre?
Pedig mindez a piac területi centralizáltsága hátrányainak csak az egyik oldala. A másik, amely változó mértékben ugyan, de az ország egész gazdaságát sújtja, a legjobban azonban a mezőgazdaságot és a nehézipart, hogy a piacot többnyire csak belső-Budapesten keresztül éri el. Az értékesítés, beszerzés, fejlesztés túlságosan nagy része csak belső Budapesten keresztül lehetséges. Ez óriási mértékben lefokozza mindennek az értékét, amelyet csak előteremt az ország. Ráfizetésességük miatt bezárhatjuk éppen bányáinkat, hatalmas kohászati, vegyipari, stb. üzemeinket, sőt lehet, hogy kénytelenek is vagyunk erre. Csak azt ne gondoljuk, hogy csupán ettől gondjaink megoldódnak. Bármit, bárhol, bárhogyan fejlesztünk is, a területi centralizáltság miatt minden a budapesti központban lévő fejlesztési, technológiai, tervezési, irányítási, kereskedelmi stb. - bázis erősítésére hat vissza. Tehát az ország termelő népességének növeljük a terheit, és csökkentjük gazdasági potenciálját.
Erre jön a világkiállítás, és igazolni lehet vele újabb 100 milliárd forintnyi centralizáló beruházást, metrót, hidat, Bécs-Budapest út- és vasútfejlesztést, hatalmas szállodák tucatjainak felépítését belső-Budapesten stb..
Tartozom azonban a válasszal arra a kérdésre: Mi lehet a garancia a fellendülésre? Az, ha minden további centralizációs törekvést meg tudunk akadályozni, és meg tudunk harcolni a periférikus kapcsolatok megteremtéséért, amelyektől tényleg növekedhet az ország gazdasági potenciálja.
Benyó Bertalan
A Helyzet 1989.09.22. 10.o.