Mire jut, mire nem jut?
A Magyar Nemzet március 22-i számában „Háttér és húzóerő" címmel nagyon érdekes írást olvastam Fleischer Tamás tollából. Az infrastruktúra-fejlesztésnek a megújuló gazdaságban betöltött szerepéről, helyéről, kiugró jelentőségéről van benne szó. Különösen újszerűnek és fontosnak érzem a következő mondatait: „Nem általában nem jutott pénz az infrastruktúrára. Olyan Infrastruktúrára nem jutott, amely a centralizált központ hatalmi érdekei szempontjából fölöslegesnek látszott ... A központi akarat közvetítésében segítséget jelentő sugaras hálózatok kiépítésére... mindig jutott anyagi támogatás.” Nagyon sajnálom, hogy ezeket a mondatait a szerző nem illusztrálta néhány konkrét példával. Két olyan példát szeretnék említeni, amelyeknél még „nem ment el a kocsi”. Az egyik a lágymányosi közúti Duna-híd, a másik a dél-buda—rákospalotai metró. Az, hogy ezek a „központi akarat közvetítésében segítséget jelentő sugaras hálózatok”-at erősítik, nem lehet kétséges. A lágymányosi híd szinte alig jelent többet, mint a Petőfi híd kiszélesítése, Csepeltől viszont következetesen megtagadjuk a hidat, amely Dél-Budával összekötné. Az új metró pedig éppenséggel ismét a központon vezet át.
Ezekre a konkrét példákra a központ reflexszerű reakciója az, hogy ezek az építkezések elkerülhetetlenek és halaszthatatlanul sürgősek. Ugyanez volna azonban a központ válasza bármilyen más konkrét példára is. Ez az, amiért fontos lenne a konkrét példa. Addig ugyanis, amíg csak általában állapítjuk meg, hogy „a centralizált központ érdekei” határozzák meg, milyen infrastruktúrára jusson pénz, erre lehet hallgatni. Nem szükséges, hogy történjen valami. Ha azonban reflektorfénybe helyezzük a lágymányosi hídnak és az újabb központi metrónak a központi hatalmat szolgáló szerepét, azzal konkrét érdekeket sértünk. Veszélyeztetjük annak a központi törekvésnek a sikerét, hogy ezt a két fejlesztést elkezdhessék. Márpedig a kezdés a legfontosabb, mert ha már elköltöttek egy építkezésre néhány száz milliót, vagy pláne ha néhány milliárdot, ez önmagában súlyos érv szokott lenni a folytatás mellett...
Ez a kezdés a feljesztések évtizedekre szóló hosszú sora melletti elkötelezettségünket, forint- tízmilliárdok lekötését jelentené, és a „horizontális kapcsolatokat lehetővé tevő” hálózatfejlesztések késleltetését. Ezzel azonban kibontakozásunk késleltetését is, ahogy az Fleischer Tamás cikkéből kiderül.
Benyó Bertalan
Magyar Nemzet, 1988. április (51. évfolyam)1988-04-21 / 94. szám 6.o.