Savanyú a szőlő
Meghökkenten olvastam a Nemzeti Színház: ahol a kettes megáll (augusztus 19.) címmel megjelent írásban az alábbiakat: „Az egykori expóiroda építész szakemberei - nevük elhallgatása mellett - úgy gondolják: a kijelölt terület még akkor sem alkalmas a Nemzeti Színház építésére, ha egyébként ahhoz minden feltétel biztosított.
A szakértők szerint azonban hiába a Duna közelsége, s a nyitottság a folyó felé, valamint a megfelelő infrastruktúra, a többnyire ipari környék nem méltó a nemzet legrangosabb színházának elhelyezésére.”
Szeretném megkérni ezeket a szakembereket, próbálják meg elképzelni, milyen lehetett a mai Blaha Lujza tér és környéke az 1870-es évek elején, amikor felépült ott a Népszínház, a későbbi Nemzeti Színház. Segítségül: a Rókus Kórházon kívül még nyomokban sem létezett semmi, a Nagykörút is csak törvényben szentesített terv volt. A környéket akkor fuvarosok, pallérok, tőzsérek telepei, istállók, mészárszékek, iparosok műhelyei uralták. Az akkori tervezők mégsem tartották ezt a környéket méltatlannak egy rangos színházhoz.
(A Nemzeti Színház egyébként már az első alkalommal, 1837-ben is a Belvároson kívül, a Múzeum körút - akkor Ország út - és a Rákóczi út - akkor Kerepesi út - sarkán épült meg.)
Ugyan mi bajuk a nevüket elhallgató építész szakembereknek a most kijelölt helyszínnel? A környék ipari létesítményei közül szinte valamennyi elvesztette eredeti funkcióját. Ráadásul egy részük ipari műemlék, amelyeknél az igazi gond: sikerül-e átmenteni a jövő számára.
Véleményem szerint nehezen lehetne találni ennél szerencsésebb helyszínt a Nemzeti Színház számára. Persze, ha elfogadjuk, hogy csak a bankokkal, szállodákkal, irodaházakkal agyonzsúfolt Belváros lehet méltó hely, akkor vita nincs, de akkor ezzel elfogadjuk a „nemzeti” név megcsúfolását is, hiszen ott már az ember szinte csak a még meglévő hallgatag fákat tudja nemzetinek érezni.
Benyó Bertalan
Népszabadság, 1999. szeptember (57. évfolyam)1999-09-07 / 208. szám 12.o.