Arccal a világkiállítás felé?
A Budapest-Bécs Világkiállítás Előkészítő Bizottsága, Budapest Fővárosi Tanácsa és a Közlekedési, Hírközlési és Építésügyi Minisztérium kiírták a „Budapest-Bécs Világkiállítás 1995. budapesti helyszínének helykijelölési és területrendezési tervpályázatá”-t.
Szeretném felhívni a figyelmet a pályázat jellemző részére, amely sokat elárul a hivatalok mentalitásáról.
A kiállítási terület iránt támasztott közlekedési követelmények felsorolása után a kiírók megállapítják:
„A fejlesztési feladatok két csoportot alkotnak.
Az első csoportba tartoznak azok a nagyberuházások, melyeknek 1995-re mindenképpen el kell készülniük, tekintet nélkül arra, hogy lesz-e (illetve hol lesz) a világkiállítás:
Ha ebbe az első csoportba tartozó beruházások bármelyike elmarad, Budapest nem vállalkozhat a világkiállítás elfogadható színvonalon történő megrendezésére, mert a főváros normális napi forgalma sem lesz lebonyolítható. A felsoroltak egyike sem előrehozott, hanem kivétel nélkül évtizedek óta elmaradt beruházás.”
Ezeknek a beruházásoknak a költségigénye — legalábbis annak alsó határa — egészen jól megbecsülhető: minimum 40 milliárd forint. Ennek lehet a kétszerese, de kevesebb egy fillérrel sem.
Meg kellene kérdezni a hivatalokat, hogy országos viszonylatban hány, hasonlóképpen évtizedek óta elmaradt beruházás terve létezik. Nem valószínű, hogy ilyen csak Budapesten van. Meg kellene azt is kérdezni, hogy a rendelkezésünkre álló erőforrások mit tesznek lehetővé.
Ha ezekre a kérdésekre egyenes választ kapnánk, mindenki fehéren-feketén láthatná, mennyire komoly, illetve mennyire cinikus és felelőtlen az a mondat, hogy „...1995- re mindenképpen el kell készülniük, tekintet nélkül arra, hogy lesz- e világkiállítás”. Az a tíz-húsz milliárd forint, amibe az kerülne, hogy a világkiállítási „területet a belső városrésszel átszállást nem igénylő metróvonal, vagy két különböző gyorsvasúti jellegű vonal kösse össze” (a kiírásban jelzett közlekedési követelmény), az előzőekhez hozzáadódna. Az a több tízmilliárd forint, amibe a Bécs-budapesti vasút fejlesztése és az autópálya építése kerül, szintén hozzáadódna. Az a minimum tízmilliárd forint is hozzáadódna, amit a budapesti belváros rekonstrukciója emésztene fel.
Rá kellene venni a hivatalokat, hogy tárják az ország elé számításaikat. De ne csak azt, hogy honnan teremtik elő a 150-200 milliárd forintot, ami a világkiállításhoz kellene a következő öt esztendőben, hanem azt is, hogy honnan származna a másik 300-500 milliárd forint, amire az ország gazdaságának és társadalmának rehabilitációjához volna szükség.
Az utóbbi egészen más, mint az előbbi, még csak átfedés sem nagyon van köztük. A gazdaság — mindenekelőtt a mezőgazdaság és az ipar — talpraállásának ugyanis kikerülhetetlen előfeltétele a piac területi centralizáltságának oldása, periférikus területi kapcsolatok megteremtése (pl. Duna-hidak Budapesttől délre). A világkiállítás éppen ezt a területi centralizációt növelné tovább katasztrofális mértékben.
Azt persze tudnunk kell, hogy a világkiállítás az óriásira felduzzasztott budapesti technokráciának, azon belül is kiugróan a vezető rétegnek mentőkötél, sőt egyenesen aranybánya (megbízások, nyugati kapcsolatok stb.) lenne. Úgy tűnik — egyebek mellett pl. az idézett pályázati kiírásból —, hogy a pillanatnyi egzisztenciális lehetőségek elvakítják, a botrányos kudarc, illetve az ország végső szétesésének veszélye egyáltalán nem riasztják ezt a technokráciát.
Benyó Bertalan
Úton 1989.10.05. 7.o. 7.o.