Miről ír a Valóság
Benyó Bertalan: üdülőhely-tulajdon, térszerkezet, tervezés
Az egyének kezében felhalmozódott pénznek nincsenek a termelés területére visszavezető csatornái, az így felhalmozódott összeg egyik lehetséges befektetési formája az üdülőtulajdon. A szerző — a VÁTI tervezője — úgy véli, részben ez a tény hajtja előre egyre gyorsuló tempóban az üdülőtulajdon terjedésének folyamatát. Ennél is fontosabb azonban, hogy a városmagok szétesését, a város peremén levő lakótelepek sivárságát, a falvak elnéptelenedését is okozó központos-sugaras térszerkezet hatalmas embertömegeket tesz testileg és lelkileg elhasználttá és nyomasztóvá teszi megújulási szükségletüket.
Az említett térszerkezet tehát a központ felé tereli a beruházásokat, ott állandósul a fejlesztési kényszer. A központban ugyanis minden előbb lesz szűk, meg nem felelő átbocsátó, befogadó, ellátó képességű, mint hogy elhasználódna. Az iparterületekkel, a perifériával, a városszéli lakóteleppel éppen fordított a helyzet. Ez utóbbi „munkaerőraktárakból” az emberek arra kényszerülnek, hogy átsajtolódjanak „egy szűk, a permamens fejlesztések miatt állandóan átmeneti állapotban lévő, örökké feldúlt városmagon.”
Az üdülési szükséglet azért is nő, mert a lakókörnyezet alakítására mind kevesebb a lehetőség, holott ez az emberek természetes igénye. Mégis gyakori, hogy a falusi ember eladja ingatlanát és a központba vagy legalábbis ahhoz közelebb költözik. Ez azonban nem mond ellent az előző állításnak, pusztán arról van szó, hogy a központ és a vidék polarizációjának újabb lökést adott az előző két évtized településfejlesztési politikája, a központosítás. (Ennek betetőzése volt a túlhajtott iskolakörzetesítés, ezután „a hierarchia alján lévő települések sorában nem maradt szinte semmi azon a biológiai kényszeren kívül, hogy élni kell.”) Miközben a falusiak e hátrányos pozícióból igyekeznek — a központ felé — kitörni, ugyanaz az ingatlan a városi ember számára — üdülőnek — mind kívánatosabb lesz.
Ügy tetszik, az emberek tudatában élesen elkülönülő törekvés a lakás megszerzése illetve az egészséges környezet megteremtése. „Mintha az volna az élet rendje, hogy előbb meg kell küzdeni a lakásért, azután meg kell küzdeni az üdülőházért”. Ez társadalmi méretekben pazarlás. Óriási többlet-erőfeszítésre késztet, hiszen millióknak lehetne ma is telkes falusi házuk, ha egy hibás szerkezetfejlesztés miatt nem kellene lakótelepi „munkaerőraktárban” lakniuk.
Mindez tovább merevíti a központos-sugaras szerkezetet, sőt a társadalmi tagozódást is. Eközben a tulajdonképpeni felüdülés, a kirándulás, a kerékpározás, a vízi, a lovas túrázás, a horgászat, a vadászat stb. mind szűkebb területre szorul vissza. A kerítéssel felszabdalt területek szaporodnak s nem az a megoldás, ha az igények után menve, újabb területeket vonnak be ebbe a folyamatba. Alternatív üdülési lehetőségeket kell kínálni, ellenkező esetben csak az üdülőingatlan-piacról rekesztenék ki azokat, akik még nem jutottak be.
Nem képzelhető el az üdülőtulajdon terjedésének megfékezése a térszerkezet egészébe való kedvező irányú beavatkozás nélkül. A területi tervezés — helytelenül — a térszerkezetet meghatározó közlekedési hálózatot változtathatatlan adottságként kezeli a mai napig. Pedig a szerkezet alakulását éppen az úthálózat (és a csatorna, vízvezeték stb. hálózat) fejlesztésére vonatkozó döntések befolyásolják. Az autópályák nyomvonalára, a vasút korszerűsítésére, hidakra, a vízvezetékek hálózatára stb. vonatkozó döntések a szerkezetet tovább merevíthetik, de oldhatják is. Félő, hogy a tervezők és a döntéshozók az „oldásban” nem eléggé érdekeltek, ezért döntéseik ilyen vonatkozásaival nem is tőrödnek. Ez megmagyarázná, hogy a tervezés miért foglalkozik mindennel inkább, mint a szerkezetfejlesztési döntések felülvizsgálatával. Mindez odavezet, hogy a tervezés, a döntéselőkészítés nagyobb társadalmi nyitottságot kíván. „De ha az üdülőtulajdon kérdése patak volt. a tervezési nyitottságé óceán.”
(1982. december)
Világgazdaság (1983. január 5. 3.o.)