Centrum nélkül
 

Úgy lehet, mikor ezek, a miniszterelnök, a pénzügyminiszter, jegybankelnök vagy valaki más a társaságból éppen tárgyalnak az IMF-fel arról, milyen soron következő megszorító intézkedés a feltétele annak, hogy az újabb több milliárd eurós hitelhez hozzáférjenek, a „magyar” tárgyaló fél részről fölmerülhet az aggály, mi lesz a választással, hiszen már most is alig van esélye az MSZP-nek jól szerepelni. Azt kell gondolnunk, az IMF részéről ezt az aggályt türelmetlenül félretolják, mondván: „Hol van az még? Majd ha oda érünk, átmegyünk azon a hídon is. Most az a feladata ennek az úgynevezett kormánynak, hogy az ország maradék tárgyi értékeit, föld, víz, értékes ingatlanok stb. játssza át a nemzetközi tőkének. Most koncentráljanak erre!”

Az a legszörnyűbb, hogy az IMF, amikor valami ilyesmit mond (politikai, diplomáciai tolvajnyelven), teljesen bizonyos benne, hogy tökéletesen lelkiismeretlen bérencével, a „magyar kormánnyal” át is megy majd azon a hídon. Ebbe beleértendő az is, hogy ha esetleg a választásokat el is veszíti ez a törvényekkel körülbástyázott bűnszövetkezet, egy esetleg győztes pártnak a globális tőkével szemben semmi mozgástere nem marad.

Tudjuk, a globális tőke olyan erős és kíméletlen érdekérvényesítő hatalom, amilyen még nem volt a világ teremtése óta. Sem a társadalomért, sem a nemzetért, sem az emberért nem éreztek és nem éreznek felelősséget, az erkölcsi tartást hírből sem ismerik. Ezeknek az ország soha nem volt egyéb, mint zsákmány. Persze kivétel mindig akad. A hazugság technikáját pedig az elmúlt 60 év alatt olyan magas szintre fejlesztették, hogy időről időre zavarba ejtik az embert. Egyébként a legfőbb nyertese mindennek a globális tőke. Nyertese volt már a – százmillió ember életét követelő – két világháborúnak is, és így érdekelt volt bennük. (Bár maga a kifejezés, hogy globális tőke, későbbi eredetű.) De a hidegháborúban is, a forradalmunk véres leverésében is, a mártírjainkat kivégző, hatalmas hitelek felvételével kezünket gúzsba kötő Kádár-rendszerben meg különösen. Ez a valóság, nem pedig, amit az elvek szerint gondolnunk illik a „demokratikus” Európáról és tőkés világról. Nemzetünk túlzás nélkül haláltusáját vívja, és a rajta élősködő globális tőke ellen mintha semmit nem tehetnénk.

Pedig tehetnénk. Csak tudomásul kellene vennünk, hogy a dolgok nem valamilyen eszmei, elvont politikai síkon, hanem a valóságos fizikai térben történnek. A valóságos fizikai térben pedig minden mozgásnak, amely az emberhez kötődik, a gazdasági, társadalmi, kulturális fejlődésnek is kényszerpálya-hálózata a közlekedési hálózat. Ennek belátása a kulcs az értékteremtés új lehetőségéhez, a kényszerek oldására, a szabadság – a döntési lehetőségek köre – bővítésére. Ennek tudomásul vétele nélkül nem juthatunk el azon felismeréshez, hogy a közlekedéshálózati centralizáció a globális tőke legfőbb eszköze arra, hogy az embertömegeket féktelen profitéhsége szolgálatára akaratnélküli tehetetlen masszaként viselkedő piaccá tegye. Annak a belátását azonban, hogy a közlekedéshálózat az ember kényszerpálya-hálózata, illetve hogy a közlekedéshálózati centralizáció a globális tőke legfőbb eszköze a profitnövelésben, a technokrácia áthatolhatatlan gátja akadályozza.

A technokrácia – minisztériumaival, tudományos akadémiájával, tervező, kutató, szervező intézeteivel, egyetemeivel, médiájával – a globális tőke szolgálatában áll, és a fogyasztás és a forgalom növekedésében, a közlekedéshálózati centralizációban érdekelt. A technokrácia azért tud mereven elzárkózni ezeknek az összefüggéseknek az elismerésétől, mert soha nem kell igazolnia, vajon a tervezett beavatkozás, fejlesztés, divatos szóval projekt következtében a központon kívül rekedt tömegek mozgástere – döntési, cselekvési lehetőségei köre – bővülni vagy szűkülni fog-e. Ez semmiféle tervezésnek nem szempontja. Az se szempontja a tervezésnek (metró, autópálya, vasút fejlesztése, illetve visszafejlesztése), hogy az egész rendszer tehetetlensége – anyag-, energia- és költségigényessége – csökkenni vagy növekedni fog-e. Erre az egészre azt mondhatja a technokrata: „a közlekedéshálózatok működőképességének igenis alapja bizonyos fokú centralizáció”. Csakhogy a közlekedéshálózati centralizáció az emberrel egyidős – több tízezer éves – öngerjesztő folyamat, méghozzá mindentől függetlenül az. Tehát se annak nincsen értelme, hogy „alapja”, se annak, hogy „bizonyos mértékben”. És mégis ezzel a kétes értelmű mondattal le lehet seperni az asztalról egy – fizikai valóságra apelláló – felismerést.

Minden a forgalom és a fogyasztás. A tervező technokratának a forgalom és a fogyasztás növekedését kell feltétlenül és kritikátlanul tudomásul vennie, és ezt kell mindenekelőtt kiszolgálnia. Minden más szempont szigorúan messze hátrasorolva. Mintha Római Klub soha nem lett volna. Pedig volt, sőt van is, és 40 éve hirdeti, hogy ha a fogyasztás növekedését meg nem fékezzük, elpusztul a világunk. Azt is meg kell azonban állapítanunk, hogy az emberek bizalma egyelőre kicsit sem rendült meg a tervező-irányító technokrácia irányában. Elhiszik a mégoly gyenge lábon álló érveket, vagy éppen a minden érvelést mellőző arrogáns kijelentést is. Mindenünket szétlopták, széthordják, nemzeti méltóságunkat megtiporják.

Csak egyet tehetünk, hogy valami módon új értéket teremtünk. Új értéket azonban csak a központtól, főleg Budapest központjától való függetlenítéssel teremthetünk, a központon kívül lévő térségek közötti közlekedéshálózati kapcsolatok létrehozásával, illetve fejlesztésével. Ha ezt félretoljuk, az azt jelenti, nem vesszük tudomásul a valóságot, és így félrevezetjük önmagunkat és a nemzetet.

Benyó Bertalan

Demokrata 2009. 09. 16.

nyitóoldal