Hogyan történhetett ez meg velünk?
(Érted Vagyok 1995. december 31.)



A nyugati világ csodálkozik és csóválja a fejét hogy mi rosszkedvûek vagyunk.
Ne csodálkozzanak! Öt éve szinte ugyanazok hatalmaskodnak felettünk, akik elõtte 40 éven keresztül irtottak minket, tiporták önérzetünket, pusztítottak körülöttünk mindent, ami érték volt.
1989 után túlnyomó részben õk szerezték meg gyáraink, földjeink és minden egyebünk fölött a tulajdonjogot, vagy játszották át fillérekért idegenek kezére azzal az egyetlen feltétellel, hogy õk maguk megmaradhassanak a magas pozícióban sok pénzzel, széles hatáskörrel. Hogyan történhetett ez meg velünk? Hiszen nálunk már demokrácia van, szabad választások, független bíróság és szabad sajtó.
A válasz egyrészt nagyon egyszerû: ez volt az ára a békés átmenetnek Számunkra nem volt más lehetõség, mint a jogfolytonosság vállalása, vagyis magunkra nézve kötelezõnek elfogadni azokat a nemzetközi gazdasági szerzõdéseket, amelyeket az elmúlt 40 év alatt a szovjet diktatúra által nyakunkra ültetett Rákosi és Kádár rendszere kötött a nyugati tõkével A nyugati tõkének az volt az érdeke hogy a 40 év alatt kialakult társadalmi vezetés (vállalati vezérkarok, minisztériumi, tanácsi felsõ vezetés, felsõoktatási, tervezési-kutatási intézmények felsõ vezetése stb.) nagy részben változatlan maradjon.
A nyugati tõke ezzel az "elittel" alakította ki a kapcsolatait, neki ez a társaság jelentette a jogfolytonosság biztosítékát, a profit biztosítékát.
Vegyük észre, a nyugati tõkének bizony nem volt az rossz üzlet hogy itt évtizedeken keresztül olyanok kezébe juttatta az ide hitelként kiadott pénzt akik legitimáció hozzáértés, ill. erkölcsi tartás híján elherdálták ezeket a hatalmas összegeket. Ez a nyugati tõkének kétszeresen is hasznos volt.
Elõször mert így, ezek az óriási keleti tömegek gazdaságilag, pénzügyileg kényre-kedvre kiszolgáltatottakká váltak a nyugati tõke számára. Hiszen a hitelekbõl alig jött létre olyasmi, ami az egész társadalom mozgásterét lehetõségeit növelte volna. Gondoljunk csak a hatalmas nehézipari létesítményekre amelyeket ugyanaz a nyugati tõke 1990 után undorral fitymálgatva vásárolt meg, ha egyáltalán megvette.
Másodszor az az illegitim vezetõ réteg, amely a hitelt a nyugati tõkétõl felvette, a pénz nem kis részét - különbözõ csatornákon át - visszasíbolta a nyugati bankoknál létrehozott, ill. fenntartott saját számlájára. Így a hiteleknek ez a része rövid úton visszaforgatható lett ebbe a keleti tömegeket mind mélyebbre süllyesztõ folyamatba. Vagyis a hitel bizonyos részének automatikusan megtöbbszörözõdött a kamata.
Vegyük ehhez meg hozzá hogy ez a nyugati tõke nemcsak a szovjet uralom alá rekesztett 300 milliós keleti tömeget gyûrte maga alá. A nyugati tõke mindig is gyümölcsözõ üzleti kapcsolatokat tartott fenn minden diktatúrával Keleten és Délen. Maradéktalanul igazolva a mondást, hogy a pénznek nincsen szaga". Embermilliárdok szipolyozásáról van tehát szó, dollárbilliók hoznak a Kelet és a Dél rovására mind több és több hasznot a Nyugat számára. Ez elegendõ magyarázat arra, hogyan tartható fenn és növelhetõ egyre az a félelmetes szakadék, amely a nyugati és a keleti, ill. déli életszínvonal között tátong.
A ,nyugattal szembeni indulatoknak természetesen semmi, de semmi értelmük. Már csak azért sem, mert nem személyekrõl hanem a világgazdasági-világpolitikái folyamatok egyik törvényszerûségérõl van szó, amelyen belül személyek csoportok a legmagasabb megbecsülésre érdemesek is lehetnek.
Meg kell azonban értenünk hogy a nyugati tõkétõl nem várhatunk segítséget. A nyugati tõke nem érdekelt abban, hogy mi talpra álljunk és neki versenytársai legyünk.
Még egy tanulság: Megértve súlyos helyzetünk okait méltósággal visszautasíthatjuk a nyugat részérõl! megnyilvánuló folytonos, fölényes kioktatást Nekünk magunknak kellene talpra állnunk.
Továbbra is kérdés marad hogyan történhetett meg mindez velünk. Hogy lehet, hogy bár a hatalom illegitim volt, a döntésekben hátborzongató hozzánemértés és lelkiismeretlenség érhetõ tetten, elnyomorodásunk okozós túlnyomó részben mégis feddhetetleneknek tûnhetnek?
Azok a személyek akik az elmúlt 40 évben a legkülönbözõbb helyeken és szinteken a döntéseket hozták, ma szinte mind megbecsült szakembernek számítanak. Emelt fõvel járhatnak Nagyon kevés kivételtõl eltekintve, senki nem felelõs semmiért, ami történt. A döntések meghozataláért és elõkészítéséért senki lelkiismeretét nem terheli felelõsség. Ez a kulcskérdés a társadalom elõtti személyes felelõsségvállalás kérdése. Tudjuk hogy 40 éven keresztül deklaráltan a társadalom tulajdonában volt minden tõke. Ennek ellenére a tõkét kezelõ hivatalok semmiféle válaszkényszerben nem voltak kifelé, a társadalom félé, amely pedig a kötelezõ ideológia szerint tulajdonos volt. Felelõsséget minden vezetõnek és hivatalnoknak csak az illetékes hierarchián belül felfelé kellett vállalnia. Mi történt 89 után a privatizáció során. Létrejöttek a különbözõ privatizációs; vagyonkezelõ hivatalok pénzintézetek. Ezek azonban éppúgy csak egy zárt rendszerben és csak felfelé voltak és vannak válaszkényszerben, mint korábban bármelyik minisztériumi hivatalnok vagy funkcionárius. Ezek a hivatalok, mintha ez. a világ legtermészetesebb dolga volna, szinte kizárólag a vállalatok hatalomban lévõ vezetõivel tárgyaltak. Az állam tehát 89 után éppúgy a társadalom feje fölött csinált a régi pártállami vezetõkbõl és néhány bevont külföldi tõkésbõl privát szférát, ahogy 40 éven keresztül a társadalom  feje fölött kezelte a társadalmi vagyont.
Nehogy félreértsen bárki A privatizáció körüli mérhetetlen társadalmi igazságtalanságok csak egy példa a sok közül a nyílt személyes felelõsségvállalás, a hivatalnoki válaszkényszer hiányának következményeire. Mert például ugyan mikor lesz végre válaszkényszerben az a sokezer pedagógus-hivatalnok és pedagógus-szakértõ, aki a pedagógusok kezét megkötõ, útját megszabó rengeteg elõírást, követelményrendszert, tankönyvet segédkönyvet, kézikönyvet, rendeletet, szabályzatot gyártja, és az új, felnövõ generációval szinte mindent megtehet anélkül hogy ezt a szülõk a gyerekek, vagy akár a pedagógusok közül bárki számon kérhetné rajtuk. És ez még mindig csak egy példa a sok közül.
Ha azonban azt mondjuk hogy a nyílt, személyes felelõsségvállalás hiánya lényegében ugyanaz ma, mint a pártállami rendszerben beleütközünk egy téveszmébe. E szerint a demokráciában nem hiányzik a döntések mögül a nyílt, személyes felelõsségvállalás. A szabadon választott testületek ugyanis mindenütt ott vannak a hivatalok fölött, és számon kérhetik a hivatalokon, a döntéseiket. Ez nemcsak a parlamenti demokrácia ismert problémái ( a választások idõponthoz kötöttsége és a politikai élet folytonossága, a pártokhoz kötödés a hivatalok gyakorlati tapasztalati fölénye stb.) miatt nem igaz hanem legfõképpen azért, mert a társadalom elõtti személyes felelõsségvállalás a kérdésfeltevés felõl nézve is szigorúan személyes, nem pedig valamiféle többségi ügy. A gondolkodást megtermékenyítõ sorsformáló kérdésfeltevés kötõdhet egyetlen személyhez, és ha ezt az egyetlen kérdésfeltevést válasz nélkül félretolhatja egy hivatalnok. nincs társadalom elõtti személyes felelõsségvállalás
A társadalom elõtti személyes felelõsségvállalásnak tehát a demokrácia legfeljebb szükséges, de nem elégséges feltétele. Márpedig a feltételeit és kényszereit meg kellene teremtenünk, hogy mentsük ami menthetõ.
Nekünk belül kellene megváltoznunk, új értékeket felszabadítanunk, új erõre szert tennünk Belsõ területi viszonyaink súlyos ellentmondásait, pusztító folyamatait (centralizáció) kellene megváltoztatnunk, hogy föltámadjon a remény. Zárt rendszerben azonban, ahol a hivatalnok és az illetékes szakember kifelé nincs válaszkényszerben nem érvényesülhet másféle érdek, csak ami a viszonyok konzerválására irányul. Zárt rendszerben nem változhatunk meg, csak kiszolgáltatottságunk növekedhet, pusztulásunk folytatódhat.
A hivatali nyitottság feltételeinek megteremtése törvényhozási feladat. Ugyanis a hivatalos titkolódzás feltételei, a hivatalos szerveknek az a joguk, hogy elzárkózzanak az "illetékteleneknek” adandó válasz elõl, a polgári törvénykönyvben van lefektetve, ma éppúgy mint az elmúlt 40 évben, de ne féljünk kimondani, hogy már az elõtt is.

Benyó Bertalan
 

nyitóoldal