A nyugati világ csodálkozik és csóválja
a fejét hogy mi rosszkedvûek vagyunk.
Ne csodálkozzanak! Öt éve szinte ugyanazok hatalmaskodnak
felettünk, akik elõtte 40 éven keresztül irtottak
minket, tiporták önérzetünket, pusztítottak
körülöttünk mindent, ami érték volt.
1989 után túlnyomó részben õk szerezték
meg gyáraink, földjeink és minden egyebünk fölött
a tulajdonjogot, vagy játszották át fillérekért
idegenek kezére azzal az egyetlen feltétellel, hogy õk
maguk megmaradhassanak a magas pozícióban sok pénzzel,
széles hatáskörrel. Hogyan történhetett
ez meg velünk? Hiszen nálunk már demokrácia van,
szabad választások, független bíróság
és szabad sajtó.
A válasz egyrészt nagyon egyszerû: ez volt az
ára a békés átmenetnek Számunkra
nem volt más lehetõség, mint a jogfolytonosság
vállalása, vagyis magunkra nézve kötelezõnek
elfogadni azokat a nemzetközi gazdasági szerzõdéseket,
amelyeket az elmúlt 40 év alatt a szovjet diktatúra
által nyakunkra ültetett Rákosi és Kádár
rendszere kötött a nyugati tõkével A nyugati tõkének
az volt az érdeke hogy a 40 év alatt kialakult társadalmi
vezetés (vállalati vezérkarok, minisztériumi,
tanácsi felsõ vezetés, felsõoktatási,
tervezési-kutatási intézmények felsõ
vezetése stb.) nagy részben változatlan maradjon.
A nyugati tõke ezzel az "elittel" alakította ki a
kapcsolatait, neki ez a társaság jelentette a jogfolytonosság
biztosítékát, a profit biztosítékát.
Vegyük észre, a nyugati tõkének bizony nem
volt az rossz üzlet hogy itt évtizedeken keresztül olyanok
kezébe juttatta az ide hitelként kiadott pénzt akik
legitimáció hozzáértés, ill. erkölcsi
tartás híján elherdálták ezeket a hatalmas
összegeket. Ez a nyugati tõkének kétszeresen
is hasznos volt.
Elõször mert így, ezek az óriási
keleti tömegek gazdaságilag, pénzügyileg kényre-kedvre
kiszolgáltatottakká váltak a nyugati tõke számára.
Hiszen a hitelekbõl alig jött létre olyasmi, ami az
egész társadalom mozgásterét lehetõségeit
növelte volna. Gondoljunk csak a hatalmas nehézipari létesítményekre
amelyeket ugyanaz a nyugati tõke 1990 után undorral fitymálgatva
vásárolt meg, ha egyáltalán megvette.
Másodszor az az illegitim vezetõ réteg,
amely a hitelt a nyugati tõkétõl felvette, a pénz
nem kis részét - különbözõ csatornákon
át - visszasíbolta a nyugati bankoknál létrehozott,
ill. fenntartott saját számlájára. Így
a hiteleknek ez a része rövid úton visszaforgatható
lett ebbe a keleti tömegeket mind mélyebbre süllyesztõ
folyamatba. Vagyis a hitel bizonyos részének automatikusan
megtöbbszörözõdött a kamata.
Vegyük ehhez meg hozzá hogy ez a nyugati tõke nemcsak
a szovjet uralom alá rekesztett 300 milliós keleti tömeget
gyûrte maga alá. A nyugati tõke mindig is gyümölcsözõ
üzleti kapcsolatokat tartott fenn minden diktatúrával
Keleten és Délen. Maradéktalanul igazolva a mondást,
hogy a pénznek nincsen szaga". Embermilliárdok szipolyozásáról
van tehát szó, dollárbilliók hoznak a Kelet
és a Dél rovására mind több és
több hasznot a Nyugat számára. Ez elegendõ magyarázat
arra, hogyan tartható fenn és növelhetõ egyre
az a félelmetes szakadék, amely a nyugati és a keleti,
ill. déli életszínvonal között tátong.
A ,nyugattal szembeni indulatoknak természetesen semmi, de semmi
értelmük. Már csak azért sem, mert nem személyekrõl
hanem a világgazdasági-világpolitikái folyamatok
egyik törvényszerûségérõl van szó,
amelyen belül személyek csoportok a legmagasabb megbecsülésre
érdemesek is lehetnek.
Meg kell azonban értenünk hogy a nyugati tõkétõl
nem várhatunk segítséget. A nyugati tõke
nem érdekelt abban, hogy mi talpra álljunk és neki
versenytársai legyünk.
Még egy tanulság: Megértve súlyos helyzetünk
okait méltósággal visszautasíthatjuk a nyugat
részérõl! megnyilvánuló folytonos, fölényes
kioktatást Nekünk magunknak kellene talpra állnunk.
Továbbra is kérdés marad hogyan történhetett
meg mindez velünk. Hogy lehet, hogy bár a hatalom illegitim
volt, a döntésekben hátborzongató hozzánemértés
és lelkiismeretlenség érhetõ tetten, elnyomorodásunk
okozós túlnyomó részben mégis feddhetetleneknek
tûnhetnek?
Azok a személyek akik az elmúlt 40 évben a legkülönbözõbb
helyeken és szinteken a döntéseket hozták, ma
szinte mind megbecsült szakembernek számítanak. Emelt
fõvel járhatnak Nagyon kevés kivételtõl
eltekintve, senki nem felelõs semmiért, ami történt.
A döntések meghozataláért és elõkészítéséért
senki lelkiismeretét nem terheli felelõsség. Ez
a kulcskérdés a társadalom elõtti személyes
felelõsségvállalás kérdése.
Tudjuk hogy 40 éven keresztül deklaráltan a társadalom
tulajdonában volt minden tõke. Ennek ellenére a tõkét
kezelõ hivatalok semmiféle válaszkényszerben
nem voltak kifelé, a társadalom félé,
amely pedig a kötelezõ ideológia szerint tulajdonos
volt. Felelõsséget minden vezetõnek és hivatalnoknak
csak az illetékes hierarchián belül felfelé
kellett
vállalnia. Mi történt 89 után a privatizáció
során. Létrejöttek a különbözõ
privatizációs; vagyonkezelõ hivatalok pénzintézetek.
Ezek azonban éppúgy csak egy zárt rendszerben és
csak felfelé voltak és vannak válaszkényszerben,
mint korábban bármelyik minisztériumi hivatalnok vagy
funkcionárius. Ezek a hivatalok, mintha ez. a világ legtermészetesebb
dolga volna, szinte kizárólag a vállalatok hatalomban
lévõ vezetõivel tárgyaltak. Az állam
tehát 89 után éppúgy a társadalom
feje fölött csinált a régi pártállami
vezetõkbõl és néhány bevont külföldi
tõkésbõl privát szférát, ahogy
40 éven keresztül a társadalom feje fölött
kezelte a társadalmi vagyont.
Nehogy félreértsen bárki A privatizáció
körüli mérhetetlen társadalmi igazságtalanságok
csak egy példa a sok közül a nyílt személyes
felelõsségvállalás, a hivatalnoki válaszkényszer
hiányának következményeire. Mert például
ugyan mikor lesz végre válaszkényszerben az a sokezer
pedagógus-hivatalnok és pedagógus-szakértõ,
aki a pedagógusok kezét megkötõ, útját
megszabó rengeteg elõírást, követelményrendszert,
tankönyvet segédkönyvet, kézikönyvet, rendeletet,
szabályzatot gyártja, és az új, felnövõ
generációval szinte mindent megtehet anélkül
hogy ezt a szülõk a gyerekek, vagy akár a pedagógusok
közül bárki számon kérhetné rajtuk.
És ez még mindig csak egy példa a sok közül.
Ha azonban azt mondjuk hogy a nyílt, személyes felelõsségvállalás
hiánya lényegében ugyanaz ma, mint a pártállami
rendszerben beleütközünk egy téveszmébe.
E szerint a demokráciában nem hiányzik a döntések
mögül a nyílt, személyes felelõsségvállalás.
A
szabadon választott testületek ugyanis mindenütt ott vannak
a hivatalok fölött, és számon kérhetik a
hivatalokon, a döntéseiket. Ez nemcsak a parlamenti demokrácia
ismert problémái ( a választások idõponthoz
kötöttsége és a politikai élet folytonossága,
a pártokhoz kötödés a hivatalok gyakorlati tapasztalati
fölénye stb.) miatt nem igaz hanem legfõképpen
azért, mert a társadalom elõtti személyes felelõsségvállalás
a kérdésfeltevés felõl nézve is szigorúan
személyes, nem pedig valamiféle többségi ügy.
A gondolkodást megtermékenyítõ sorsformáló
kérdésfeltevés kötõdhet egyetlen személyhez,
és ha ezt az egyetlen kérdésfeltevést válasz
nélkül félretolhatja egy hivatalnok. nincs társadalom
elõtti személyes felelõsségvállalás
A társadalom elõtti személyes felelõsségvállalásnak
tehát a demokrácia legfeljebb szükséges, de
nem elégséges feltétele. Márpedig a feltételeit
és kényszereit meg kellene teremtenünk, hogy mentsük
ami menthetõ.
Nekünk belül kellene megváltoznunk, új értékeket
felszabadítanunk, új erõre szert tennünk
Belsõ területi viszonyaink súlyos ellentmondásait,
pusztító folyamatait (centralizáció) kellene
megváltoztatnunk, hogy föltámadjon a remény.
Zárt rendszerben azonban, ahol a hivatalnok és az illetékes
szakember kifelé nincs válaszkényszerben nem érvényesülhet
másféle érdek, csak ami a viszonyok konzerválására
irányul. Zárt rendszerben nem változhatunk meg, csak
kiszolgáltatottságunk növekedhet, pusztulásunk
folytatódhat.
A hivatali nyitottság feltételeinek megteremtése
törvényhozási
feladat. Ugyanis a hivatalos titkolódzás feltételei,
a hivatalos szerveknek az a joguk, hogy elzárkózzanak az
"illetékteleneknek” adandó válasz elõl, a polgári
törvénykönyvben van lefektetve, ma éppúgy
mint az elmúlt 40 évben, de ne féljünk kimondani,
hogy már az elõtt is.
Benyó Bertalan