Ne adja az Isten, hogy ha van „hasznosítható anyag a Földön kívül”, ahhoz az ember hozzáférjen!

Az ember ugyanis mindent veszélyeztet, ameddig csak a keze elér.

·         Amíg nincs személyes és nyílt felelősségvállalási kényszer, közéleti válaszkényszer, fórum, ahonnan senkit nem lehet félrelökni,

·         amíg minden közcselekvés megítélésének legfőbb mércéje az elért gazdasági növekedés mértéke, ahelyett, hogy mozgásterünk bővülése lenne,

·         amíg a nemzetek feletti nagytőke világuralma kikezdhetetlen ( D. C. Korten: Tőkés társaságok világuralma),

·         amíg a közlekedéshálózati centralizáció végzetes ártalmassága rejtett marad,

addig az ember talán az egész világmindenséget is képes veszélyeztetni (ez persze enyhe túlzás, ámbár ha a dec. 21-re várt világvége késik néhány ezer évet, ki tudja).

Szóval nem tudok lelkesedni azért az űrkutatásért, aminek a megtorpanása fölött sajnálkozunk. Pedig akkor, az Apolló program idején de nagyon lelkesedtem én is! Csakhogy azóta bőven megtudhattuk, hogy a Föld azt a növekedést, amely többek között az űrkutatáshoz elvezet, nem bírja. Ma már például azt is láthatjuk, hogy az űrkutatás anyagi forrásait biztosító gazdasági növekedés legfőbb indikátora, a szemét, már az űrben is úgy feldúsult, hogy a kutatóeszközök föld körüli pályára juttatásában egyre komolyabb problémát okoz az űrhulladékba ütközés veszélye.

Az űrszemét, más néven kozmikus hulladék, mindazon mesterséges eredetű tárgyak neve, amelyek a világűrben keringenek, és már nem hasznosíthatók és nem hozhatók működőképes állapotba (a mesterséges holdak és űrállomások kisebb-nagyobb levált darabkái, alkatrészei, valamint használaton kívüli műholdak, alacsony Föld körüli pályán maradt utolsó rakétafokozatok és az űrséták, szerelések során elszabadult eszközök). (forrás: Wikipédia)

A Római Klub jelentkezése óta értelmiségi körben általános egy kettősség. Ha a környezetvédelemről van szó, szemforgatva szajkózzák, hogy gátat kell vetni a fékevesztett növekedésnek, önmérsékletet kell tanúsítani. Előkerülnek a környezetvédelmi, természetvédelmi közhelyek. Krokodilkönnyeket hullatnak a cinkékért, fecskékért, a tengerben a bálnákért, ibolyáért, hóvirágért, erdőkért, mezőkért, hegyekért, vizekért.

Aztán, aki buzgón bólogatott, hogy vigyázni kell a Földünkre, vissza kell fognunk magunkat, ugyanaz, ha valamilyen politikát kell elbírálni, arról véleményt alkotni, habozás nélkül és minden fenntartás nélkül az elért növekedés, mint mérce szerint ítél, pl. arra az államra kell csodálattal felnézni, ahol nagyobb a növekedés, (mostanában Kínára).

Akkor egyszerre nem számít, mennyire nő az energiaszükséglet, vízszükséglet, az óriási forgalmúra duzzasztott városokban, városközpontokban keletkező hulladék, szemét, törmelék mennyisége. Ugyanis a gazdasági növekedés egyáltalán nem jelent feltétlenül értéknövekedést, hanem sokkal inkább pazarlási kényszert, hosszabb utazási és szállítási távokat, több csomagolóanyagot, gyorsabban elavuló épületeket és termékeket, stb. De a GDP növekedése mellett ezek szóba se jöhető kérdések. Mert - úgymond - növekedés kell a munkahelyek teremtéséhez (nem baj, ha ez nem igaz).

Építsünk minél magasabb házakat, építsünk metrókat, autópályákat!

Állítólag (bárcsak rosszul tudnám!) a Fővárosi Közgyűlésben egyre nagyobb a felső technokrácia nyomása, hogy engedélyezzék a cityben felhőkarcolók építését, a „léptékváltást”, ahogy ők mondják.

Az egész rendszer olyan, hogy minden és mindenki a növekedésért lihegjen. Tervezés, iskolák, egyetemek mind a növekedést nyomják, magas szintről úgy vannak meghatározva a szakemberképzési arányok, hogy mindenkinek létérdeke legyen a növekedés. Szóval a fejlődésben a legkönyörtelenebbül érvényesülő kényszer a növekedés kényszere.

Az tehát a kisebb baj, hogy minden politikus teli szájjal harsogja, beindítjuk a növekedést. Növekednünk kell. A baj, hogy fel se merül a kérdés, ezt a kényszert hogyan lehetne oldani. Holott a közjó szempontjából a legfőbb célnak kellene lennie, hogy oldjuk a kényszereinket, növeljük a mozgásterünket. Ez, mintha nem is magyarul volna mondva.

Mi értelme van tehát, ha arra hívom fel a figyelmet, hogy a közlekedés-hálózati centralizáció gerjeszti a növekedést, és minden feszültséget gerjeszt, a társadalmi, a gazdasági, kulturális, etnikai, környezeti, stb. feszültséget. Hiába kézenfekvő, hogy az emberi, társadalmi, gazdasági, kulturális fejlődés mozgás, tehát nemcsak időben zajlik, hanem térben is.  Ez egyébként az egész történelemre is igaz (Padányi Viktor: „Tér és történelem”, 1957).  Ennek a mozgásnak pedig a közlekedéshálózat kényszerpálya-hálózata.

20 évvel ezelőtt már elmondtam, meg 5 évvel ezelőtt is: A közlekedéshálózati centralizáció az emberrel (de legalábbis az útépítéssel) egyidős öngerjesztő folyamat, amely az ipari forradalom, ill. a vasút feltalálása óta lett igazán sodró erejűvé.

A közlekedési pályák találkozási pontjában egy fejlődési gócpont alakul ki. Ez, mint hatalmi gócpont, abban lesz érdekelt, hogy a befutó vonalak minél jártabbak legyenek, na meg, hogy a gócpontnak minél nagyobb legyen a hatóköre. Ha nő a vonalakon a forgalom, nagyobb mértékben fejlesztik, és ezért egyre nagyobb lesz az átbocsátó képességük, és a fejlődés visszahat a központ fejlődésére, az pedig megint a közlekedési vonalakra. A központban egyre több helyet elfoglal a forgalom, és a központi hivatalok, irányító, tervező irodák, emiatt egyre nagyobb lesz a helyszűke. A termelés, a forrásoldal kiszorul a központból, és egyre messzebbre kényszerül távolodni. De végül még a lakó ember is kiszorul a központból. A piac azonban egyre kizárólagosabban a központban ill. a központon keresztül érhető el. Emiatt tovább nő a forgalom. Az egész rendszer anyag- víz- és energiaigénye rohamosan nő. A növekedési követelményt azonban ez se elégíti ki. A növekedést követelő, diktáló világtőkének, amelynek szó szerint a birtokában vagyunk, semmi nem elég.

Mindez, amiről beszéltem, a fékevesztett növekedés sodrása, a nemzetek feletti nagytőke világuralma és a közlekedéshálózati centralizáció szabadon érvényesülhetnek, amíg nincs személyes és nyílt felelősségvállalási kényszer, közéleti válaszkényszer, nincs fórum, ahol a kérdéseket fel lehetne tenni úgy, hogy ne lökjék félre az embert, hanem választ kapjon.

A jelenlegi rendszerben minden ember érvényesülése szigorúan felülről van meghatározva, mindenki csak fölfelé nyitott, és csak fölfelé köteles bármivel elszámolni. Ha ezt valaki, aki az adott függőségi rendszeren kívül helyezkedik el, a kérdéseivel zavarja, azt félre kell lökni, és mivel nincs fórum, félre is lehet lökni. Ez az élet minden szektorában így van. Gondoljunk csak a közéleti korrupcióra és a szellemi prostitúcióra, amelyek közvetlenül összefüggnek a közéleti válaszkényszer hiányával. De kiváltképpen igaz ez a mozgásterünket alapvetően és messzire hatóan befolyásoló közlekedési kényszerpálya-hálózat alakítóira, tervezőktől a döntéshozókig.

 

Benyó Bertalan:  benyober@gmail.com

Elhangzott a Filozófiai Vitakör „Nagy Megtorpanás” című konferenciáján (2012. 11. 23.)

nyitóoldal