Kiáltvány
A közlekedéshálózati centralizáció drasztikusan befolyásolja a fejlődést, alakítja a történelmet
A gazdasági élet, a fejlődés térben lezajló mozgás. Erre minden közgazdász vállat rándíthat. Na és aztán? Csakhogy ennek a mozgásnak, piacmozgásnak, pénzmozgásnak a térbeli irányait a közlekedéshálózat határozza meg. Nem amúgy felületesen mondva a közlekedés, hanem a lefektetett, megépített utak, vasutak, hidak, alagutak hálózata, mindenféle társadalmi, gazdasági mozgás kényszerpálya-hálózata. Erre már nem lehet vállat rándítani, mert ebből következik, hogy a közlekedéshálózati centralizáció - a világot az elembertelenedés felé sodró - növekedés legfőbb gerjesztője. Mert, hogy attól a központtól, amely - a közlekedéshálózati centralizációnak köszönhetően - minden piacot, anyagi és szellemi értéket magához szív, egyre messzebbre kénytelen eltávolodni az anyag, az energia és a víz forrása, a szenny, szemét, törmelék befogadója, rohamosan nő a káros, pusztító fogyasztás.
A növekedésről azonban tudomásul kell vennünk, hogy az a legfőbb politikai cél! Azt mondják: „A polgári berendezkedés legfőbb tartópillére a növekedés.” Elfogadtatják a társadalommal, hogy a munkanélküliség csökkentéséhez szükséges a növekedés. Pedig ez egy tragikus tévedés, a társadalom súlyos félrevezetése. A munkanélküliség akkor csökken, ha a társadalmi mozgástér, vagyis az emberek döntési, cselekvési lehetőségeinek köre bővül. A növekedés pedig kényszer, amelyet a legmagasabb hatalmi szintről a világtőke diktál. A profitnak növekednie kell. A legfőbb célnak a kényszerek oldása, a társadalmon belüli, nemzetek közötti feszültségek csökkentése, az emberi mozgástér bővülése kellene, hogy legyen. Szóval mindenekelőtt a közlekedéshálózati centralizáció enyhítése. Amíg ez széles körben köztudomásúvá nem válik, addig tehetetlenül kell néznünk, hogyan sodródunk a világégés felé. A mindenkori hatalom fölött ott álló világtőke ugyanis a háborúban érdekelt.
Márpedig a mindenkori hatalom a társadalom számára hozzáférhetetlen. A legotrombább hazugság, amelyet ma az emberiséggel elfogadtatnak, az ún. polgári demokrácia. Ebben 4 vagy 5 évente ún. szabad választásokon létrehoznak egy hatalmi hierarchiát, amelyben aztán kifelé, a társadalom felé senki semmiért nem felel, csak a hierarchián belül felfelé, fel egészen a világtőke parancsnoki hídjáig.
A tényleges demokráciának (magyarul néphatalom, jogegyenlőség, ill. a diktatúra ellentéte) a feltétele, hogy a társadalom felszínén élő minden közéleti szereplő, legyen az képviselő, hivatalnok, tervező, oktató, a média művelője, stb. legyen a társadalom felé válaszkényszerben, legyen kénytelen vállalni nyíltan és személyesen minden kimondott szaváért, döntéséért a felelősséget. A korrupció ellen is csak így léphetnénk fel sikerrel. Ennek megvalósítása természetesen beláthatatlanul nagy feladat. De mindenekelőtt annak az igazságnak, hogy „demokrácia közéleti válaszkényszer nélkül képtelenség”, olyan köztudottnak kellene lennie, mint annak, hogy a Föld gömbölyű, és nem lapos.
Benyó Bertalan
Kapu 2015.11-12 sz.