Tartalomjegyzék
Bevezetõ
A társadalom elõtti felelõsségvállalás hiánya
A valóságtól való elszakadás
Hivatali önkény és korrupció
A jogszabályi háttér
A közpénzi döntéselõkészítés nyilvánosságának feltételei
I. esettanulmány: Balatonkutatás
II. esettanulmány: Szerzõdéskísérlet
 
 
 

Bevezetõ
Mondani kell valamit a tervezés fogalmáról, helyesebben valamelyest le kell szûkíteni itt ezt a fogalmat. Elõször is döntés-elõkészítõ munkáról van szó: Méghozzá olyan döntések elõkészítésérõl, amelyek kisebb-nagyobb terület sorsának alakítására, alakulására vonatkoznak. A terület lehet egy  város vagy annak egy része, lehet egy országrész vagy az egész ország. Mindenképpen beleértendõ azonban a terület fogalmába a rajta élõ társadalom, ill. mûködõ egész természeti, mûszaki, gazdasági és társadalmi rendszer. Ez akkor is így van, ha a rendszernek csak valamilyen szelete - ipar, mezõgazdaság, egészségügy, természeti értékek vagy bármi más - képezi a tervezésnek, ill. kutatásnak a tárgyát.
Az mindenesetre bizonyos, hogy amikor a közpénzen finanszírozott tervezések és kutatások nyilvánosságának jelentõségérõl beszélünk, elsõsorban a rendezési (szabályzási), területfejlesztési, ill. közlekedéshálózat-fejlesztési tervezésre kell gondolnunk, na és persze a politikai programokra. Az utóbbiak végtére is általában a közérdeklõdés homlokterében lévõ kérdésekre összpontosuló fejlesztési tervek.
A tanulmányhoz hozzátartozik két - okmányokkal végigkísért esettanulmány. Ezek mindegyike jól szemlélteti a nyilvánosság hiányának valamennyi tünetét. Ezért a szövegben fölösleges lenne ismételten hivatkozni rájuk.

A társadalom elõtti felelõsségvállalás hiánya
A társadalmi rossz közérzetet sokkal inkább a végbemenõ folyamatok kedvezõtlen iránya okozza, mint a nehézségek. A legrosszabb nem a helyzet, amit át kell élni, hanem a kilátástalanság érzése. Nem a rossz levegõt vagy vizet nehezebb elviselni, hanem a romlást, nem az alacsony életszínvonalat, hanem a süllyedést, nem a lehetõségek szûkösségét, hanem a szûkülést. A fejlõdés irányát kell tehát kedvezõen befolyásolni, arra kell hatni, ami most történik. Hogy a döntések következtében a társadalom ne a cselekvési lehetõségek szûkülését, hanem mozgásterének a bõvülését tapasztalhassa meg. Ezt azonban csak a döntés-elõkészítés rendszerének - tervezéseknek, kutatásoknak - legteljesebb és intézményes nyitottsága biztosíthatja. Hiszen általában a hivatalok, amelyek a költségvetésbõl juttatott pénzekbõl a döntés-elõkészítést fizetik, - helyzetükbõl adódóan - már azt is nehezen tûrik, hogy a folyamatok kedvezõtlen irányáról egyáltalán szó essék. A mindenkori hivatal (továbbiakban a Hivatal) természetes alapállása ugyanis, hogy a helyzet rendkívül súlyos, mert korábban nagyon nagy hibákat követtek el, de a jelenlegi hivatalos elhatározások, szándékok helyesek és jó irányba mutatnak.
Ha a közpénzbõl fizetett tervezés és kutatás nem nyilvános, a munkát végzõ szakembernek csak ahhoz a hivatalhoz kell és lehet alkalmazkodnia, amelytõl anyagilag függ, a megbízóhoz ill. megrendelõhöz. Lehet, hogy ez így túlzottan leegyszerûsítettnek tûnik, hiszen a döntés-elõkészítést végzõ intézetek általában kiépítik külsõ és belsõ szakmai és tudományos, ellenõrzési és minõsítési rendszerüket. Ez a rendszer azonban tökéletesen idomul ahhoz a helyzethez, hogy a tervezési és kutatási munka piacát csaknem kizárólag hivatalok képezik, minisztériumok, polgármesteri hivatalok (korábban tanácsok) stb. Csak ezek a hivatalok rendelkeznek a döntés-elõkészítõ munka elvégeztetéséhez szükséges eszközökkel. Ezek pedig nem a társadalmi mozgástér, hanem a maguk bõvülésében érdekeltek ( Parkinson). A tervezésnek és kutatásnak tehát a legsúlyosabb korlátja, hogy a fölötte álló hivatal fontosságát igazolnia, szándékait támogatnia, érdekeit szolgálnia kell. Ez elõl a prostituálódás elõl a szakember - egzisztenciája teljes feladása nélkül - csak akkor térhetne ki, ha a nyilvánosság elõtt vállalhatna felelõsséget a munkájáért, és a megbízó, finanszírozó hivatalnok is a nyilvánosság elõtt volna kénytelen felelni minden kijelentéséért, döntéséért.
A felelõsség kérdése nagyon érdekes itt. Ezzel ugyanis látszólag semmi baj nem lehet. Hiszen ma már nincs diktatúra. A parlamentet és az önkormányzatokat szabad választások során teremtették meg. Ma már e hivatalok legitimitásához nem fér kétség. Azt lehet tehát mondani, hogy a döntés-elõkészítésben szerepet kapott szakember ha nem is közvetlenül, de a hivatalokon és a népképviseleti testületeken keresztül felelõsséget visel azért, amit tesz. Csakhogy itt nem büntetõjogi, hanem a legmagasabb rendû személyes felelõsségrõl van szó, amelyet egy szakember szakmai és általában emberi meggyõzõdéséért vállal nevével, egyszeri és megismételhetetlen személyével. Az ilyen felelõsségvállalás csak akkor lehet igazi és teljes, ha. valaki kimondott és leírt szavát bárki, bármilyen széles nyilvánosság elõtt vállalja. Ezt tehát nem lehet ahhoz a - végtelenül elmosódott - kollektív felelõsségvállaláshoz hasonlítani, amely a feletteseken, hivatalokon, képviselõtestületeken keresztül érvényesül, ha ugyan van itt még értelme az "érvényesül" szónak.
A közpénzzel gazdálkodó Hivatal a társadalom elõtti felelõsség vállalására csak úgy kényszerülhet rá, ha nyilvánosan kell kötnie a szerzõdéseket, és a teljes tervezési ill. kutatási munka hozzáférhetõ a nyilvánosság számára. Ez azt jelentené, hogy a Hivatal - bárki teszi is fel a kérdést - kénytelen volna válaszolni arra, miért éppen azt a bizonyos tervezést rendelte meg, miért éppen attól, miért éppen annyiért. Ha a Hivatalnak kifelé, a nyilvánosság elõtt nem kell felelnie azért hogyan fogalmazza. meg a feladatot, vagy milyen tervezési ill. kutatási .feladatok elvégzését hajlandó támogatni akkor már a feladat meghatározásán keresztül szûk keretek közé szoríthatja az egyáltalán elképzelhetõ eredményt és tökéletesen kizárhatja a számára nem kívánatos kérdések felvetõdését. Mindenki számára hozzáférhetõ, nyílt tervezés esetén a Hivatal ill. hivatalnok nem torkolhatná le a munkával megbízott szakembert egy számára meglepõ vagy kényelmetlen kérdésfeltevés vagy megállapítás miatt, mert véleményét éppúgy a nyilvánosság elõtt kellene vállalnia, aláírnia, mint a munkát végzõ szakembernek.
A nyilvánosság hiányára vonatkozó tapasztalataimat túlnyomórészt a Városépítési Tudományos és Tervezõ Intézetben (VÁTI) végzett két évtizedes tervezõi-kutatói tevékenységem során szereztem, Lehetséges, hogy néhány tervezési, kutatási jelenséget, mozzanatot, szervezeti formát máshol máshogy hívtak A VÁTI-ban a tervezõt, kutatót konzultációk és tervtanácsok során át terelgették a megkívánt eredmény felé. Ezeken a megbeszéléseken mindig "emlékeztetõt" vettek fel, amelyben a
"tárgyalásvezetõ" összefoglalta, hogy a munka folytatására nézve a tervezõnek mihez kell tartania magát, nem pedig jegyzõkönyvet, amely minden felelõsen elhangzott véleményt rögzített volna, és minden résztvevõ aláírta volna. Az ellenõrzésnek, irányításnak nyilván másféle keretei is elképzelhetõk. Ez nem változtat azon, hogy a nyilvánosság kirekesztése lehetetlenné teszi a tervezõ számára. ellenvéleménye, szakmai ill. tudományos meggyõzõdése felelõs vállalását, és így lehetõvé teszi a döntés-elõkészítõ munkának gyakorlatilag utasításokkal való irányítását.
Így az elkészült mûért senki sem vállal felelõsséget. A tervezõ azért, mert amit tett, felsõbb utasításra tette. A hivatalnok azért, mert a tervet úgymond szakemberek készítették, nem õ, a hivatalnok. Ezért nem akad például a több tízmilliárdos nemzetgazdasági veszteséget és az ország újabb súlyos csonkulását (30 km-nyi Dunaszakasz idegen ország területére terelése) okozó vízlépcsõrendszernek egyetlen egy felelõse se. Noha tucatnyian vannak, akik egzisztenciájukat jelentõs mértékben annak köszönhetik, hogy kritikátlanul közremûködtek ennél a munkánál.

A valóságtól való elszakadás
A Hivatalnak abból az alapérzésébõl hogy a helyzet - elõdeink vaksága és hibás lépései miatt - súlyos, de a mai döntések megalapozottak és helyesek, kialakult ill. megmerevedett egy valóságtól elszakadt döntés-elõkészítési rendszer. Ennek a legfontosabb jellemzõje hogy a tervezéssel vagy kutatással megbízott szakember a jelenlegi mozgásokat (döntések, folyamatban lévõ építkezések, szervezés) nem érinti. Sem abban az értelemben, hogy gazdasági és társadalmi teljesítõképességünket mennyire fogja csökkenteni, sem úgy, hogy milyen változtatásra volna szükség. Ehelyett a jelenlegi hivatalos szándékokat változtathatatlanként, igazolási pontokként elfogadva a jelen súlyos terheit, gondjait a múltra vezeti vissza, e gondok megoldását pedig a bizonytalanul távoli jövõbe vetítve ábrázolja. A legfontosabb, hogy eközben a fejlesztések valószínûtlen sokaságát jelöli meg a jövõre nézve szükségesként anélkül, hogy ezeket akár az ország gazdasági erejével, akár a jelenleg hivatalosan elhatározott fejlesztésekkel összefüggésbe lehetne hozni. Ennek az eljárásnak a hátterében az a megfontolás húzódik meg, hogy a sok megjelölt tennivalóból majd mindig megvalósítanak annyit, amennyit éppen tudnak. Az a lényeges úgymond, hogy tartsák be a tervet, vagyis maradjanak a tervben meghatározott keretek között. Különösen szemléletesen rajzolódik ki - és fogalmazódik meg - ez a felfogás a rendezési tervekkel kapcsolatban A legtöbbet hallható mentegetõdzõ szólam, hogy "a terv jó volt, csak nem tartották be". Pedig most, a XX. sz. végén már csaknem egy évszázadnyira vagyunk attól, hogy Max Weber felhívta a figyelmet arra az alapvetõ különbségre, amely a lefektetett szabályok rendszere és a történések rendszere között fennáll, és fél évszázadnyira attól, hogy Charles W. Churchmann, Russel L. Ackoff, Ludwig von Bertalanffy és sok más tudós felismerték, hogy az eredményes problémamegoldó gondolkodás csak a folyamatokba való beavatkozás elemzésébõl indulhat ki. A tervnek
- a valóságtól tökéletesen függetlenné vált - jövõkép-jellege az oka annak, hogy tökéletesen érvényes rendezési terv nem létezhet. Nemcsak azért, mert a rengeteg egyeztetés, az egymásnak ellentmondó érdekek, követelések és hatásköri bizonytalanságok miatt csak tökéletlenül sikerülhet. Fõleg azért képtelenség a minden vonatkozásban érvényes rendezési terv, mert már a tervezés közben is telik az idõ, az adatok érdekek és erõviszonyok pedig állandó mozgásban vannak Ilyen-olyan vonatkozásaiban tehát a terv már akkor - törvényszerûen - elévült, amikor végre jóváhagyták, nagymértékben tápot adva ezzel a szakértõi-hivatalnoki arroganciának. Hiszen már ahhoz is illetékes, beavatott hivatalnok kell, hogy megmondja., mi érvényes a tervben, és hogyan kell érteni.
Az ilyen tervezésnek az idõtényezõvel való összeegyeztethetetlensége miatt van az, hogy a tervekben felsorolt fejlesztési, beavatkozási, változtatási javaslatok, elõrejelzések - sokszor követelõ jellegû vészjelzések - mellett általában nincs költségbecslés. Pedig különösen politikai programok esetén a költségbecslés hiánya a demagógiának melegágya Ha megkísérelnék egyszer a tervhez költségbecslést és valami összesítést rendelni, már a - következetesen végigvitt - kísérlettõl kártyavárként dûlne össze a terv. De nem csak a terv, egy ilyen kísérlet elég volna ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljon az egész tervezési rendszer hamissága, hiszen kiderülne, hogy a valósághoz semmi köze.
 A tervnek a valóságtól elszakadt jövõképszerûsége miatt van olyan óriási különbség a világkiállítást szorgalmazók és ellenzõk adatai között. amikor e megrendelés mellett érvelõk 17 milliárd Ft-os - nevetségesen alacsony - költségvetési többletteherrõl beszélnek, ezt azért tehetik, mert az az óriási tömegû infrastrukturális fejlesztés, amit Belsõ Budapest igényel ahhoz, hogy a világkiállítás megrendezhetõ legyen, mind benne van, a különbözõ - világkiállítástól függetlenül készült - tervekben, és még soha ember az ilyen tervek megvalósíthatóságáért felelõsséget nem vállalt.
A mindenkori terv merevségével, az idõtényezõtõl való elvonatkoztatottságával függ össze az is, hogy a nagytömegû közölt adat, táblázatok, diagramok, magyarázó térképek mellõl általában hiányzik e forrás megjelölése. Az idõvel ugyanis nem csak az adatok, hanem a kategóriák is változnak, változik az értelmük, fõleg azonban súlyuk, jelentõségük és más kategóriákkal való összefüggésük, de persze azért benne van ebben a válaszkényszer hiánya miatti szakértõi arrogancia is.

Hivatali önkény és korrupció
A nyilvánosság, a társadalom elõtti felelõsségvállalás, válaszkényszer hiánya maga a hivatali önkény, és azon kívül, hogy a szakembert prostituálódni kényszeríti, alapja a hivatali korrupciónak, a döntés-elõkészítési rendszer öncélúságának.
A korrupciót nem feltétlenül úgy kell elképzelni, hogy valaki közvetlen pénzbeli nyereség fejében él vissza hivatali hatalmával. A korrupció jelensége rendkívül gazdag kifinomult módszerekben. Például egy hivatalnok zsíros megbízásokkal tömhet egy tervezõ intézeti vezetõt, akibõl kinézi, hogy magas pozíció várományosa., és aki késõbb vezetõ állágba segíti a volt hivatalnokot, és/vagy az egyetemnek juttat jó munkákat, cserébe egyetemi elõadói, tanári pozíciót kaphat, ami megint jó támasz a magas társadalmi rangot jelentõ, ill. jól fizetõ állások eléréséhez. Ezek amellett még nem is a legveszedelmesebb formái a korrupciónak. Sokkal áttételesebb, viszont sokkal általánosabb, mikor a hivatalnok úgy igyekszik elõrehaladása akadályait kikerülni, hogy hatáskörében megakadályozza, megnehezíti feladatok olyan megfogalmazását, amely bizonyos körök, ill. bizonyos döntések leleplezõdéseihez vezethetne.
Mindez végül is a kapcsolatok, feltételek és érdekek végtelenül szövevényes hálóját képezi.
Ennek egyik következménye egy kontraszelekció, hiszen ilyen körülmények között annál könnyebben tud valaki érvényesülni, minél kevésbé van a felmerülõ kérdésekrõl véleménye ill. minél könnyebben fel tudja adni a saját véleményét, és így minél jobban bele tud érezni a Hivatalban érlelõdõ szándékokba.
A másik következmény, hogy így a döntés-elõkészítõ tervezések és kutatások a hivatali szférán belüli érdekcsoportok eszközévé válnak a társadalom feje felett folytatott harcában.

A jogszabályi háttér
A döntés-elõkészítés zártságának, a tervekért, megállapításokért vállalt felelõsség hiányának jogi hátterét az a körülmény jelenti, hogy a költségvetésbõl gazdálkodó hivatalok szerzõdéseiknél ugyanolyan elbírálásban részesülnek, mint azok a személyek ill. jogi személyek, akik vagy amelyek saját vagyonukkal gazdálkodnak.
A Polgári Törvénykönyv (Ptk.) záró rendelkezései között a 685. § c/ bekezdésének utolsó mondata így hangzik:
"Az állam, az állami költségvetési szerv, a társadalmi szervezet és az egyesület gazdálkodó tevékenységével összefüggõ polgári jogi kapcsolataira is a gazdálkodó szervezetre vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni, kivéve ha a törvény e szervekre kifejezett rendelkezést tartalmaz." Lehetnek más paragrafusoknak olyan pontjai, amelyek a nem gazdálkodó szervezetre nézve eltérést jeleznek, a szerzõdõ feleknek azt az alapvetõ jogát azonban, hogy kívülállók betekintését a szerzõdésbe, annak elõkészítésébe és végrehajtásába kizárhatják nem érintik. Ellenkezõleg. Többnyire hangsúlyozzák is a nyilvánosság kizárását. A Ptk. 411. § (1) pontja pl. ezt írja: "Ha a felek vagy egyikük nem gazdálkodó szervezet, e törvénynek a vállalkozási szerzõdés általános szabályaira. vonatkozó rendelkezéseit kell alkalmazni." Ez ugyan szintén nem érinti idegenek betekintési jogának a kizárását, de a (2) pont ezt mindenesetre feloldja. Így meglehetõsen általánosan kikötik a tervezõ ill. kutató intézetek a Ptk. 409. § (3) pontjának, a Ptk. 413. § (2) pontjának ill. a 3/1978. MT 97. § (1) pontja b/ bek.-nek érvényét, amelyek mind a nyilvánosság valamilyen kizárását célozzák.

A közpénzi döntés-elõkészítés nyilvánosságának feltételei
A közpénzbõl fizetett döntés-elõkészítõ munkának, tervezéseknek, kutatásoknak tehát a legteljesebb nyitottság mellett kellene folynia. Általában véve a közpénzzel, költségvetésbõl juttatott összegekkel gazdálkodó hivatalnokot ill. hivatalt nem volna szabad, hogy megillessék azok a jogok, amelyek egy személyt vagy szervezetet, aki vagy amely saját vagyonával gazdálkodik megilletnek.
A szerzõdéskötések eljárásrendjét e lehetõ legnyíltabban kellene kialakítani. Kezdve azon, hogy már amikor a gondolata felmerül egy tervezõ, kutató, elemzõ munka, vagy valamilyen vizsgálat elvégzésének, már ezt a gondolatot is a nyilvánosság elõtt kellene igazolni. Annyira. legalább is, hogy amikor egy megbízás, ajánlatkérés megfogalmazódik, az ezt elõkészítõ tárgyalások jegyzõkönyvei felmutathatók legyenek. Mindenesetre bizonyos összeghatáron túl legyen törvényesen tiltva közpénzen döntés-elõkészítési szerzõdést nyilvánosságra, hozott árajánlatkérés nélkül kötni meg. A nyilvánosságra hozásra általában megfelel a hivatalok közlönye, tájékoztató amelyet bárki megvásárolhat. Ebben elegendõ megjelölni az ajánlatkérés számjelét, tárgyát, dátumát, az aláíró, felelõs hivatalnok nevét, a címzett intézetet és ha keretösszeget és határidõt is megjelöl az ajánlatkérés, azt is. Magának az ajánlatkérésnek is hozzáférhetõnek kellene lennie bárki számára, akit érdekel. Különösen két okból lehetséges, hogy valakit érdekeljen egy ilyen ajánlatkérés. Vagy kérdéseket kíván feltenni a hivatalnak az ajánlatkéréssel kapcsolatban, vagy ajánlatot kíván benyújtani a hivatalnak versenyezve a címzett intézettel. A hivatal ez esetben válaszolni kénytelen, amiben a legfontosabb, hogy ezzel felelõsséget vállal mindenért, ami az árajánlatkéréssel kapcsolatos. Az ajánlat, kérés megfogalmazásáért, a díjért, a fölkért intézetért stb. Ez sokkal nagyobb nyitottságot jelent ám a pályáztatásoknál!
A pályáztatásoknál ugyanis a legeslegfontosabb kérdéssel kapcsolatban nem lehet a választ kikényszeríteni. Tudniillik, hogy miért úgy fogalmazta meg a pályázatot a Hivatal, ahogy. Az aláírt szerzõdést természetesen szintén bárki számára hozzáférhetõvé kellene tenni. Végül az egészszerzõdésben foglalt munkának hozzáférhetõnek kellene lennie bizonyos jól meghatározott keretek között. A munka minden részeredményébe és a végeredményébe is betekintést nyerhessen, aki erre igényt tart. A felelõs hivatalnok minden megjegyzése a munkával kapcsolatban írásban legyen, a tárgyalásokról - felelõs megjegyzéseket rögzítõ és aláírt - jegyzõkönyv készüljön, ne pedig utasításokat tartalmazó emlékeztetõ.
Ez persze azt jelenti, hogy a hivatalnok nem kerül a munka. fölé, nem utasíthatja a megbízott szakembert, írásban vállalt véleménye része lesz a tervokmánynak. Ez egészen másféle döntés-elõkészítési munkához vezet. A munkának így a valóság lesz a központjában, az tehát, ami ma történik, annak a vizsgálatára fog támaszkodni, és annak a befolyásolását fogja megcélozni. Az olyan rendezési terveket, amelyek valósághoz való kapcsolódását képtelenség igazolni, nem lehet elfogadtatni. Nem lehet, hogy egy tervezés ne a jelenlegi, az éppen folyamatban lévõ hivatali szabályzó, irányító munka összefüggéseinek feltárásával, elemzésével kezdõdjék. Vagyis, hogy milyen érvényes ill. érvénytelen tervekre támaszkodik, hivatkozik ez a hivatali munka, milyen eltérés, ellentmondás van a kiadott engedélyek alapján vagy ilyenek nélkül végbemenõ fejlõdés és a létezõ tervek között, milyen ellentmondásban vannak a különbözõ tervek, végül mi az oka az ellentmondásoknak. A tervezés tehát csak úgy igazolható, ha már a vizsgálatok szakaszában áttekinthetõvé teszi a Hivatal munkáját és ezzel ill. ezen keresztül feltárja az okozati összefüggéseit mindannak, ami jelenleg történik. Hogy mit kell tenni, ill. milyen cselekvési lehetõségei maradtak a társadalomnak, az többnyire már ebbõl a feltáró, elemzõ munkából kiderül.
Azt, hogy olyan rendezési és fejlesztési terveket, programokat, mint eddig, nyitott tervezés mellett képtelenség készíteni, kár volna sajnálni. Az olyan városrendezési tervek, mint amilyen például a jelenleg készülõ fõvárosi általános rendezési terv, "A magyar közlekedéspolitika" címû anyag, csak addig nevezhetik magukat tervnek, amíg számon nem kérik rajtuk a költségbecsléseket, a velük szembenálló rendszerteljesítõ képességet és a közölt adatok forrásának megjelölését.
Egy nyitott rendszerben a szakembernek ill. hivatalnoknak rendkívül megnõ a felelõssége. A hivatali önkény és korrupció a szakmai arrogancia és prostitúció alapjai szétfoszlanak, a szakember - minden pozíciójában, úgy is mint hivatalnok, úgy is mint tervezõ - a társadalom elõtt kell, hogy érvényt szerezzen szándékainak, elképzeléseinek.

I. esettanulmány
Balatonkutatás
1980-ban és 1981-ben az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal támogatásával és koordinációja mellett nagyszabású környezet- és természetvédelmi célú kutatásfejlesztési programot indították be. Az elõkészítõ tárgyalások már 1980-ban is folytak, de mindvégig teljes zártság mellett. A zártság alatt nem valamiféle titkolódzást kell érteni, csupán ennek az elõkészítõ folyamatnak valami magától értetõdõnek tartott exkluzivitását. Mintha az ily módon szétosztott 300-400 millió Ft (mai pénzben 1,5 - 2 milliárd) felhasználási módjához a be nem avatottaknak, hozzá nem értõknek semmi közük nem volna. 1982-ben, amikor már két éve folytak ezek az elõkészítõ tárgyalások és már eldöntött volt az egyes témákhoz rendelt kutatók neve is, elkészült egy programfüzet "környezet és természetvédelmi kutatások az V. és VI. ötéves tervben" címmel, de még ekkor is azzal a felüljegyzéssel, hogy "Hivatalos használatra!".  A kutatások elbírálása, minõsítése céljából a felettesi-hivatalnoki körökön túl létrehoztak két - idõszakonként ülésezõ - intézményt, az un. Programtanácsot és a Tudományos Tanácsot. Hogy teljesen abszurd legyen a kutatás merev irányítottsága, ezeknek az ülései nem csak, hogy nyíltak nem voltak, de maga a témafelelõs kutató sem vehetett részt rajtuk.
Ezen a nagyszabású kutatás-fejlesztési programon belül "A Balaton regionális környezetvédelmi kutatási programjá”-nak egyik témáját a következõképpen határozták meg a kutató számára: "A regionális terv szerepe a környezetvédelem szervezésében és az intézkedések megalapozásában". A konfliktus magva ezzel adva volt, hiszen a regionális terv soha nem volt jó egyébre, mint hogy ködös jövõképével részben fedezze, részben elfogadtassa a jelenlegi központi szándékokat. Ezt a kutató, aki történetesen e tanulmány szerzõje, korábban már sokszor és sokféle oldalról közelítve, kifejtette. Ez alkalommal is kifejtette - alapos vizsgálatnak és elemzésnek vetve alá a "Balaton regionális rendezési tervé"-nek a Balaton térsége fejlõdésével való összefüggéseit -, hogy a regionális tervnek semmiféle szerepe nincs és nem is lehet a valóságban. Ezzel együtt megkísérelte arra a kérdésre keresni a választ, hogy milyen feltételek mellett lehetne a regionális tervnek valóságos befolyása a végbemenõ folyamatokra.
A kutató próbálkozása kemény ellenállásra talált: "Ne a minisztertanács által elfogadott regionális rendezési terv kritikáját adja, hanem e terv példáján a megvalósulás tükrében. tárja fel, hogy egy regionális rendezési terv milyen hatékonyságú eszköze a környezetvédelemnek, melyek a megvalósulás gátjai!” Ez egy opponensi vélemény (1984. jan. 2. ) ezen az ellentmondást nem tûrõ utasítási hangon.
Annak a megvizsgálására, hogy a "Balaton regionális terve" miért nem gyakorolhatott kedvezõ befolyást a Balaton térségének fejlõdésére, és milyen feltételek mellett volna képes valóságos kedvezõ befolyást kifejteni, azóta sem kapott senki megbízást a Hivataltól.

II. esettanulmány:
Szerzõdéskísérlet
Egy beszélgetés alkalmával (Eger, 1989. okt. 19.) a Fõvárosi Tanács hivatalnokainak bíztatása alapján fölmerült, helyesebben fölmerülni látszott a lehetõsége egy olyan vizsgálatnak, amely a közlekedéshálózati beruházásoknak a folyamatokra gyakorolt hatásait tárná fel. A Hivatal késõbb telefonon megismételt érdeklõdésére egy kísérõlevéllel eljutott a téma pontos megfogalmazása a Fõvárosi Tanács Közlekedési és Közmû Fõosztályára, ahonnan meg is érkezett a Városépítési Tudományos és Tervezõ Intézethez a felkérés. A Fõvárosi Tanács Közlekedési és Közmû Fõosztályán egy hónapon belül ott volt a VÁTI szerzõdéstervezete. A szerzõdéstervezet a következõ két kérdésben jelölte meg a munka lényegét: "...konkrét közlekedéshálózati beruházásaink milyen hatásaira lehet ill. kell számítani és a kedvezõ hatások érdekében milyen változtatásokra volna szükség a fejlesztési stratégiában"? Ezzel összefüggésben a szerzõdés megcélozta annak a kérdésnek a vizsgálatát, hogy mekkora és hogyan alakul a rendszer (nem politikai, hanem teljes természeti, mûszaki, gazdasági és társadalmi rendszer) tehetetlensége, vagyis hogyan alakultak és alakulnak a fõvárosi dotációk. A munka kísérletet tett volna arra, hogy a Fõváros dotációkra való ráutaltsága és a közlekedéshálózat centralizációja közötti összefüggést, amely a különbözõ megfigyelések alapján olyan szemléletesen kirajzolódik, konkrét adatokkal alátámasztva írja le. Ezért a szerzõdés igényelte volna a megrendelõ fõvárosi tanácsi fõosztálytól a dotációk idõbeli alakulására vonatkozó adatszolgáltatást, valamint az elhatározott közlekedéshálózati beruházások költségbecslését.
Különleges kikötésekként a szerzõdéstervezet megjegyezte, amit egyébként minden közpénzi szerzõdés fölött törvényesen kellene garantálni: "A munkával kapcsolatos konzultációk, tárgyalások nyíltak, ezekbõl jegyzõkönyv készül. A szerzõ - idõközben a tárggyal kapcsolatban megjelenõ - közleményei és ezek reflexiói a munka szerves részét képezik.
Ebbõl a tervezetbõl szerzõdés nem lett, a Fõvárosi Tanács Fõosztálya ezt nem írta alá. A telefonérdeklõdésre a Fõosztály az adatszolgáltatási igényt (dotációk és az elhatározott nagy közlekedési beruházások költségbecslése) és a munka nyitottságának a kikötését kifogásolta különösen hevesen. Ezután még fél hónap telt el a Fõosztály unszolásával, hogy a szerzõdéstervezet elutasítását foglalja írásba, és további 3 hét, mire ez a VÁTI-ba megérkezett. Közben a VÁTIból beérkezett a Fõosztályra az a módosított szerzõdéstervezet, amelybõl kimaradtak az adatszolgáltatási igények és a nyitottságra vonatkozó kikötés. A Fõosztály 1989. december 12-én kelt, de csak 1990. január 2-án beérkezett levelében azonban már nem ezekrõl a kifogásokról volt szó. Az elutasítás kulcsmondatai így hangzottak: "Az említett tematika ezzel szemben azt tükrözi, hogy újabb, a hivatalos közlekedésfejlesztési célkitûzéseket bíráló tanulmányt készít a Tervezõ megrendelésünkre. Ezt azonban szeretnénk elkerülni."  Figyeljük meg a mondatokból kicsengõ megrökönyödést afölött, hogy valaki hivatalos célkitûzéseket akarjon bírálni a hivatal saját megrendelésére! A hivatalnok fejében meg se fordul, hogy az a pénz nem az övé. Milyen kísértetiesen összecseng ez a mondat az I. esettanulmány un. "opponensi" mondatával: "Ne a Minisztertanács által jóváhagyott regionális rendezési terv kritikáját adja, hanem...!"
Késõbb a Fõvárosi Tanács Fõosztálya még egy levélben visszatért a módosított (adatszolgáltatás és nyilvánosság kizárva.) szerzõdéstervezetre azzal, hogy azt úgymond "aláírásra alkalmasnak" tartják de csak korábbi véleményük (hivatalos célkitûzések bírálatának kizárása) figyelembevétele mellett és csak majd a "pénzügyi helyzet tisztázódását követõen”.
 Azóta ez a fõosztály és jogutódai milliókat költöttek tervezésekre a nyilvánosságnak és a hivatalos célkitûzések bírálatának kizárásával, azt pedig, hogy az egekbe szökõ fõvárosi dotációk milyen összefüggésben lehetnek a közlekedéshálózat centralizációjával, a mai napig nem vizsgálhatta meg senki, mert egy ilyen munkát a Fõvárosi Tanács ill. egy éve Fõpolgármesteri Hivatal nem támogat.
 

Budapest, 1991.

nyitóoldal