Káros, mert központosít
 

 

Az utóbbi száz évben lezajlott egy olyan folyamat, amelynek az eredményeképpen ebben az országban mindenki csak annyira érezheti otthon magát, amennyire budapesti. Ez a folyamat az utóbbi 40 év alatt roppant módon felgyorsult. Néhány évtizede erre a területi elidegenedési folyamatra ráépült egy még ijesztőbb jelenség: egyre kevésbé érezheti itthon magát az, akinek nincs biztosított nyugati (nyugat-európai, észak-amerikai) egzisztenciája. Vagyis a teljesértékűségnek egyre inkább kritériuma lesz a részben vagy egészben nyugati munkahely, az üzleti és baráti kapcsolatok kiépítettsége, és a részben vagy egészben konvertibilis valutában élvezett jövedelem.

Attól félek, hogy ha 1995- ben Béccsel közösen megrendezzük a világkiállítást, ez a magyar történelem szánalmas zárójelenete lesz, amely után itt tízmillió ember csak bennszülött lehet.

— Azt Greskovits Béla és Borszéki Zsuzsa Hidak — de hová? című cikke után (Figyelő, 89/19.) — gondolom, nem kell már bizonygatni, hogy a világkiállítás melletti érvek mennyire hamisak, ellentmondásosak és félrevezetők. Ki akarok azonban emelni a hamis érvek közül egy több vonatkozásban is gyakran emlegetettet. Azt tudniillik, hogy a világkiállítás megrendezése milyen hatást fog gyakorolni az infrastruktúra fejlesztésére.

A mindenkori tervező talán semmi mással nem csapja be olyan otrombán a társadalmat, de egy kicsit önmagát is, mint amikor az infrastruktúráról. mint valami mennyiségi mutatókkal minősíthető dologról beszél. Valami olyasmiről, ami mennyiségi alapon ítélhető jónak vagy rossznak, megfelelőnek, vagy elhanyagoltnak, fejlettnek vagy elmaradottnak. Pedig az infrastruktúra fejlesztésével jóvátehetetlen kárt is lehet okozni.

Különösen érvényes ez a közlekedési hálózatra. Egy közlekedéshálózati létesítmény a hálózat centralizáltságát, és ezzel a piac területi centralizáltságát vagy erősíti vagy gyengíti. Ez pedig egész fejlődésünk iránya és lehetőségei szempontjából óriási különbség. A mezőgazdaságnak, az iparnak de egész gazdasági életünknek is rákfenéje a piac katasztrofális mértékű területi centralizációja. Ennek következtében mind jobban beszűkülnek a lehetőségek, csökkennek a talpra állási esélyek. A centralizációt a legerősebben és közvetlenül erősítő beruházások azok, amelyek a központ közlekedési átbocsátó képességét növelik. Az elmúlt évtizedek — magyarországi viszonylatban hatalmas — budapesti közlekedéshálózati beruházásai, mint a metróépítés, a fejpályaudvarok fejlesztése, az Erzsébet-híd, mind a centralizációt táplálták, de még a Budapestről kiinduló autópályacsonkok és vasúti fővonalak építése, illetve fejlesztése is azt tette, mert a periférikus kapcsolatok megteremtésére közben semmi nem történt. Pedig a területi centralizáltságot csak az olyan közlekedéshálózati beruházások oldják, amelyek a periférikus, mereven a központra utalt területek között hoznak létre jó, új kapcsolatot. Ez sokkal több, mint amire általában azt szokás mondani, hogy decentralizáció. Úi tőke keletkezik, mert az egymással — központtól független — kapcsolatba hozott területek központi adottságokat nyernek, értékük ugrásszerűen növekedni kezd.

Ezért a gazdasági, társadalmi, nemzeti talpra állás legfontosabb feltétele, hogy a közlekedéshálózat fejlesztésének, bővítésének — de általában is a fejlesztéseknek — minden mozzanata oldja, enyhítse, és ne növelje a területi centralizáltságot. Most van egy ilyen reménykedésre feljogosító fejlesztés, az MO-ás autóút déli szakaszának építése. Ez könnyítheti a helyzetet. Új tőkét képes teremteni azáltal, hogy hatalmas területeket hoz közvetlen kapcsolatba egymással, csökkenti központra utaltságukat, és így — különösen a dél-budapesti agglomerációban, de azon messze túl is — növeli értéküket. Ezzel szemben az olyannyira propagált lágymányosi híd és az új, ismét a központon átvezető metró, ha megépül, a gazdasági életet fojtogató piaccentralizáltságot növeli tovább, megteremtve a központfejlesztés és az esztelen pazarlás újabb, évekre szóló kényszereit.

A nagy kérdés tehát az, hogy a világkiállítás megrendezése miféle infrastruktúra-fejlesztést eredményez.

A világkiállítás mindenképpen a fejlesztések központosításának fog új lendületet adni, hiszen a kiállítási csarnokokat és létesítményeket, a felépítendő szállodák túlnyomó részét Budapesten kell elhelyezni; az egész ország rekonstrukcióján, rehabilitációján és infrastrukturális fejlesztésén belül kiemelkedő elsőbbséget fog élvezni Budapest belvárosa. Amikor tehát a világkiállítás megrendezését károsnak ítélem, ez más, mint a központi szándék elutasítása. A világkiállítás megrendezése — lágymányosi híddal, központon átvezető új metróval, bécs—budapesti út- és vasútfejlesztéssel, kiemelten belső-budapesti rekonstrukcióval és szállodaépítésekkel — homlokegyenest az ellenkezője annak, amit ma tenni kellene azért, hogy az ország talpra állhasson.

Benyó Bertalan

Népszabadság 1989.július 18. 8.o.

nyitóoldal