Piacisten
Nagyot dobbant a szívem, amikor a 2011. decemberi számban megláttam leírva,
hogy Piacisten és a munka „szép új világa”...
Bajmóczy Zoltán egész cikke csupa elgondolkoztató és
izgalmas igazság. Istenem! Csak odafigyelnének! Csak belekötnének legalább!
Csak vitatkozna vele valaki!
De az egész világ növekedésért, profitért liheg. Hogy közben szüntelenül nő
a mélyben a feszültség? Ezt mintha senki nem érzékelné. A feszültség is
profitot érlel. A szerző írja: „Az érdemtelen szegények jelenléte
funkciókat kínál a rendszer számára, így e munkanélküli réteg fennmaradásában
az elit és a középréteg is érdekelt." A minden fenntartás nélküli
fogyasztásnövekedés mértéke mindenféle eredményességnek mércéje. Akinek
kételyei vannak a tekintetben, hogy csak a piac, a profit, a növekedés számít,
azon úgy néznek keresztül, mintha levegő volna. A nemzetek feletti nagytőke
– ha úgy tetszik: piacisten, a nagy moloch – Földünket világégés
felé sodorja. Hogy mennyire tudatosan, azon lehet vitatkozni, de hogy a
világégés hozza el számára a legnagyobb profitot, azon nem. Mindig a háború
hozza a tőke számára a fogyasztás, és ezzel a profit eldorádóját.
Félelmetesen jól, illik Bajmóczy cikkéhez
ugyanebben a decemberi számban Demeczky Jenőnek Böjte
Csaba leveléhez fűzött megjegyzése: „.. .a föld,
a víz és a levegő is a hitelezők tulajdona már, eladta nekik a komprádor
burzsoázia." Bajmóczy azzal a kérdéssel fejezi
be felzaklató cikkét, hogy „szerintünk vannak-e érdemes és érdemtelen
szegények, és elég információ birtokában hozunk-e értékítéletet". Persze,
hogy nincsenek, persze, hogy nincs jogunk az értékítéletre. A valóság azonban
az, hogy ez az értékítélet mélyen bele van gyökerezve a közgondolkodásba.
Tehetünk-e valamit piacistennel szemben?
Amíg a legszélesebb körben köztudott nem lesz,
- hogy a
piacistennek a mindenkori city oltárán kell feláldoznunk az egész rendszert,
embert, életet, szabadságot, mindent;
- hogy a city a közlekedéshálózati centralizáción keresztül tudja az egész
rendszert maga alá gyűrni;
- hogy a tervezés és fejlesztés irányítását – a kormány színétől
függetlenül – a technokrácia tartja a kezében, és az a centralizációban
érdekelt;
- hogy a technokrácia, ill. az értelmiség személyes és nyílt
felelősségvállalási kényszere nélkül nem létezik legitimáció, és szuverenitás
sem, felelősségvállalási kényszer nélkül ez a társadalmi felépítmény a rendszer
élősdije,
addig nem sokat tehetünk a piacistennel szemben.
Sajnos ezeknek a törvényszerűségeknek a széleskörű
belátásában nagyon kevéssé reménykedhetünk, de éppen ilyen kevés esélyünk van a
piacistennel, ill. a nemzetek feletti nagytőkével szemben.
(A fenti tételeket részletesebben kifejtettem az „Érted vagyok" 2010. októberi számában, A szeretet nem hoz profitot címmel; megtalálható a honlapomon is.)
BENYÓ BERTALAN
Érted vagyok 2012. ápr.