Üdülőhely-tulajdon, térszerkezet, tervezés

A területi vagy regionális tervezésnek évtizedekig (főleg az ötvenes és hatvanas években) az volt az untig ismételgetett, tudományosan agyontárgyalt hivatkozása, hogy a területfejlesztés legfőbb eszköze az iparfejlesztés. A hetvenes években lassan megerősödött a gyanú, hogy a vidéki iparfejlesztés — melynek során egyébként általában a budapesti ipari központok nyúltak utána a vidéki munkaerőnek — nem feltétlenül „váltja meg" a vidéket. Anélkül, hogy általánosan nyilvánvalóvá vált volna, hogy a rohamosan növekvő vidéki ipar miért nem eredményezett területileg kiegyensúlyozottabb fejlődést, az „iparfejlesztés = területfejlesztés" közhelye lassan elhalkult.
 
Mielőtt szót ejtenénk arról, hogy ezt mi váltotta fel és miért, meg kell jegyezni, hogy a területi tervezésnek vagy a területi problémákra adott válaszoknak nem ez volt az első sztereotípiája. Emlékezzünk csak vissza: területi gondjaink a felszabadulás előtt is voltak; sok tekintetben még súlyosabbak, mint később. Mi volt akkor a szokásos magyarázatunk? Trianon, Körülbelül így: területi gondjaink oka az, hogy a trianoni békeszerződésben elvették külső nagy központjainkat: Pozsonyt, Kassát, Kolozsvárt, Szabadkát stb. S ez még nem is egészen a múlté. A négyszemközti beszélgetésekben ez a közhely cáfolhatatlan érvként csattan el nap mint nap, ha valaki az ország egyközpontúságát szóvá teszi, s a változtatás szükségességét akarja bizonyítani. Leközölt dolgozatban viszont ezt a közhelyet a ködös „politikai-történelmi okok" szókapcsolat szokta helyettesíteni. Az ilyen sejtelmes célzással aztán nem lehet szembehelyezni azt a kérdést, hogy nem volt-e már Trianon bekövetkeztében is jelentős szerepe a féktelen központosításnak? Hiszen a századfordulóra már gyakorlatilag minden történelmi városunk — nemcsak a ma is magyarországi, hanem a felvidéki és erdélyi városok is — elvesztette egykori gazdasági és politikai súlyát, és Budapest mellett) nem is másod-, de harmadlagossá vált. Pedig ezután még 20 év telt el Trianonig.
 
Térjünk vissza területi tervezésünk jelenlegi hivatkozási alapjára. A hetvenes évek közepétől kevesebb szó esett a vidéki ipartelepítésekről és egyre több az infrastruktúráról és az ellátásról. A fő kérdés az lett, hogy mely települések „kapjanak" lakásokat, iskolát, boltokat, vízvezetéket, csatornát stb., és melyek ne kapjanak. Kiderült, hogy a területi egyenlőtlenségek növekedését az infrastrukturális fejlesztések — látszólag nagy gonddal megtervezett, valójában a tervezés által nagyon kevéssé befolyásolt1 elosztása — sem tudják lefékezni.
 
Két dolgot azonban a mai napig következetesen, változtathatatlan adottságként kezel a területi tervezés. Az egyik a térszerkezetet minden időben meghatározó közlekedési hálózat. A másik a fejlődés irányát ténylegesen befolyásoló fejlesztési döntések köre. Annak az elemzésére, hogy a kisebb és nagyobb közlekedési hálózatfejlesztési döntések hogyan befolyásolják a területi fejlődést, a területi arányok alakulását, soha sor nem került.
 
Legújabban (viszont az üdülés, a rekreáció, a szabadidő-eltöltés a sláger a területi tervezésben. Pedig, mint látni fogjuk, az üdülés területi tervezése éppen úgy, mint az iparé vagy az infrastruktúráé, csak felületes lehet a térszerkezeti összefüggések érintése nélkül, és mellébeszélés a jelenlegi döntések felülvizsgálata nélkül.
 
1957-ben a [Balatoni regionális terv még azzal a felkiáltással készült, hogy „használjuk ki csodálatos idegenforgalmi attrakciónkat, a Balatont!" Ám a nagy lendületet kapott fejlesztések legfőbb eredménye már ekkor is a magánüdülők számának toronymagasra szökése volt. A többi üdülőkörzet regionális tervezésénél ezért — a hatvanas években — az egyik indíték már az volt, hogy „tehermentesítsük a Balatont".
 
A hetvenes években aztán átcsapott a tervezés feje fölött az üdülőtelek-vásárlás, üdülőépítkezés hulláma vagy talán inkább szökőárja; egyre nagyobb étvággyal habzsolva fel a korábban mezőgazdasági művelés alatt álló területeket, az ún. zártkerteket. Ennek a gondja, az üdülés területi problémái között egyre inkább mindent háttérbe szorított. Hatására a tervezés figyelnie az üdülőtulajdon felé fordult. A tervek mind többet — és mind eredménytelenebbül — foglalkoztak a közterületek növelésének, az üdülési kapacitás jobb kihasználásának szükségességével, azzal, hogy a zártkertek eredeti jellegének fenntartásával meg kellene őrizni a táj harmóniáját. A tervezés által igénybe vett eszközök között pedig egyre nagyobb teret kaptak az építési tilalmak, a belterület ki nem terjesztésére (az üdülőterület belterület, a zártkert pedig külterület)2, a népességszám visszaszorítására, az üdülőteriileti rekonstrukcióra (szanálás és a terület intenzívebb kihasználása), a kisajátításokra vonatkozó javaslatok.
 
Az egyéb üdülési formákat érintő elképzelések pedig — kiránduló-, kerékpár-, lovaglóútvonalak létesítése, az üdülés környezeti feltételeinek megteremtése, illetve megőrzése stb. — egyre inkább távoli ködbe vesző álmodozások az üdülőterületi tervekben.
 
Az üdüléssel foglalkozó tervezésben mindezek ellenére nem tudatosodott, hogy az üdülés kérdéskörén belül kiemelt szerep illeti meg az üdülőtulajdon problematikáját.
 
Az embernek minden időben megvolt, meglehetett az igénye arra, hogy szokott környezetéből kilépjen, lásson, megismerjen valami újat, csináljon valami egyebet, mint amit az élete, egzisztenciája fenntartása végett állandóan tennie kellett.
 
Ha a gyakorlati tervezésben ezt az egészet üdülésnek, rekreálódásnak fogjuk fel, ezzel talán nem követünk el hibát, noha a szokott környzetből való kilépésnek — a rekreáció szükségletén kívül — sok egyéb motivációja is lehet (valamilyen szenvedély, ismeretszerzési vágy, szexuális szabadosság, betegség stb.). Annál nagyobb hiba azonban, ha az üdülőtulajdont is csupán egynek tekintjük a rekreálódás lehetőségei közül, s az egész tervezés során rejtve marad, miért is kerülnek az üdülőtulajdonnal kapcsolatos gondok a gondolkozás középvonalába. De rejtve marad az is, milyen összefüggésben vannak az üdülőtulajdonnal kapcsolatos jelenségek a társadalmi fejlődés feszültségterhes pontjaival.
 
Mit értünk üdülőtulajdonon, üdülőingatlan-tulajdonon? Első közelítéssel: olyan ingatlant, amely üdülési célt szolgál. Ha azonban az üdülőtulajdont mint területi-társadalmi jelenséget akarjuk vizsgálni és elemezni, az üdülőtulajdon vagy üdülőingatlan-tulajdon fogalmát az ingatlantulajdon fogalmán belül gyakorlatilag lehetetlen körülhatárolni. Szélső esetekben ugyan lehet teljesen nyilvánvaló, hogy valamely ingatlan helybeliek falusi lakóháza gazdasági udvarral vagy anélkül, háztáji gazdaság, amelyet helyben lakó tulajdonosa művel; vagy pedig üdülő, hétvégi telek, hétvégi ház, amelyet távol lakó tulajdonosa csak tavasztól őszig és/vagy csak hétvégeken látogat. Se szeri, se száma azonban a határeseteknek. Egyetlen közös tulajdonságuk, hogy magántulajdont, esetleg — újabban — fél évszázados bérleményt képeznek.
 
Ezen az általános jellemzőn kívül van még egy általános folyamat, ami az ingatlantulajdonban végbemegy. Az tudniillik, hogy mindjobban visszaszorul benne a termelés, mindjobban elaprózódnak a telkek, és a helyben lakók tulajdonából mindinkább átmennek a távolabb — a települési hierarchia valamely magasabb szintjén lévő központban — lakók tulajdonába. Ezt a folyamatot nevezzük röviden az üdülőtulajdon terjedése folyamatának. Hogy mégis miért nevezzük az érintetteket üdülőtulajdonosoknak, a telkeket üdülő- vagy hétvégi telkeknek, az épületeket üdülőknek vagy hétvégi házaknak, annak főleg az az oka, hogy az ingatlanvásárlás minden egyes állampolgárra, illetve családra vonatkozóan rendeletileg egy lakásra és egy üdülőre van korlátozva. Ha tehát valaki a lakásán kívül beépített ingatlant akar vásárolni, azt — törvényesen — csak üdülőingatlan vásárlása címén teheti.
 
De mi itt a baj ? Nyaralók, hétvégi házak régen is épültek, és ennek a tervezés nem szentelt különös figyelmet, a területi szabályozás számára ez a folyamat nem okozott különösebb gondot. A baj az, hogy ennek a folyamatnak néhány évtizede olyan lendülete, olyan sodrása van, hogy a területi szabályozás3 számára gyakorlatilag kezelhetetlen, befolyásolhatatlan.
 
Mi gerjeszti, mi hajtja előre gyorsuló tempóban az üdülőtulajdon terjedésének folyamatát? Ha erre a kérdésre nem, vagy felületesen válaszolunk, például azt mondjuk, hogy ez a növekvő szabad idő miatt van — holott a szabad idő sokak számára nem is növekszik4 —, könnyen juthatunk olyan elhatározásra, amely ezeket és egyéb gondjainkat jelentősen súlyosbítja, anélkül, hogy valamit tényleg megoldana.
 
Nem mindegy, hogy társadalmi méretekben mitől növekszik a rekreációs szükséglet, illetve a saját ingatlantulajdon iránti igény; hogy az üdülőtulajdon terjedésének folyamata hogyan függ össze más gondjainkkal, jelenlegi fejlesztési erőfeszítéseinkkel; s hogy a társadalom milyen széles rétegei viselik a folyamat hátrányait és terheit.
 
Az üdülőtulajdon terjedését nézetem szerint egyrészt ugyanaz a mereven központos-sugaras hierarchikus térszerkezet is előrehajtja, amely a városmagok szétesését, a városok peremén létrejött lakótelepek, ipartelepek sivárságát, leromlását és falvak sokaságának elnéptelenedését-okozza; másrészt az a körülmény, hogy az egyének kezén felhalmozódott pénz számára nincsenek a termelés területére visszavezető csatornák; vagyis a tőke egyik lehetséges tárgyiasulási formája az üdülőtulajdon.
 
A térszerkezetet a közlekedési vonalak hálózata határozza meg, beleértve ebbe a különböző anyag-, víz-, energia- és hírközlési vezetékek hálózatát is.5 A merev sugaras-központos, hierarchikus szerkezet nagyon erősen polarizálja a fejlesztéseket, a központ felé tereli a magas színvonalú intellektuális, nagy társadalmi hátteret kívánó igények kielégítését, a nem, vagy csak nagyon lassan elhasználódó létesítmények beruházásait, miközben kiszorul, a sugaras vonalak mentén távolodik a központtól a termelés, amelyben a fejlesztési alapok képződnek.
 
Így Belső-Budapest néhány száz hektáros területén és hierarchikusan lefelé haladva a külső központokban (Miskolc, Pécs vagy Győr központja; Zirc, Paks vagy Makó alközpontja stb.) állandósul a fejlesztési kényszer. A központban ugyanis a szerkezet belső törvényszerűségeiből következően minden előbb lesz túl szűk, a rohamosan növekvő követelményeknek már meg nem felelő teljesítő, átbocsátó, befogadó, ellátó képességű, mint hogy elhasználódhatna. Az iparterületeknél fordítva, ezek elhasználódásának nincsenek korlátai, az ilyen területek fejlesztésének csaknem kizárólagos érvényű indítéka a termelőképesség, a jövedelmezőség növelése.
 
Ezek a leromlott iparterületek és az óriási „munkaerőraktárakká" terebélyesedett lakótelepek keltik a legnagyobb mértékű rekreációs szükségletet. Az alacsonyabb státusú és jövedelmű széles társadalmi rétegek számára azonban ez a mereven központos-sugaras szerkezet sokkal általánosabban is kimerítő és taszító környezet. Ez a szerkezet ugyanis úgy működik, és — a körkörös kapcsolódási lehetőségek hiánya miatt — csak úgy működhet, hogy hatalmas ember- és árutömegeket naponta többször átsajtol egy szűk, a permanens fejlesztések miatt állandóan átmeneti állapotban lévő, örökké feldúlt városmagon.
 
Az ebbe az egyedül lehetséges működésbe való belekényszerülés az, amely tömegessé teszi a testi-lelki elhasználódást, nyomasztóvá a megújulási szükségletet.De nemcsak általában az üdülési szükséglet megnövekedéséről van szó.
 
Az egyik legtermészetesebb emberi igény, hogy az ember alakíthassa környezetét. A lakótelepek merev és szűk lakásai, valamint az egyre zsúfoltabb központra való mind szorosabb ráutaltság következtében a lakókörnyezet alakítására mind csekélyebbek az emberek lehetőségei. Tehát nemcsak az üdülés vágya, hanem a saját tulajdon utáni vágy is ezért növekedett meg a társadalomban: saját tulajdon után, amelyben az egyén maga alakíthatja ki a maga környezetét.
 
A központos-sugaras szerkezet nemcsak mint városi és város környéki taszító környezet növeli az üdülőtulajdon terjedését, hanem regionális és országos megnyilvánulásban is: mint településhálózat. A településhálózati hierarchia problémái az utóbbi évtizedek alatt valószínűtlenül nagy mértékben kiéleződtek. Az egyik póluson Budapest az érvényesülési lehetőségeknek, a területi előnyöknek olyan hatalmas többletét nyújtja lakosainak, hogy évtizedek óta különféle kampányokkal és intézkedésekkel próbálunk a lakosság Budapestre áramlásának gátat szabni.7 A másik póluson a kis falvak, tanyák, puszták rendkívül keveset tudnak csak nyújtani a mintegy l,5-2 millió lakosnak (helyi igazgatás, iskola, orvos, tsz-központ, stb. nélkül).
 
A társadalmi-területi polarizációs folyamatnak á központos-sugaras szerkezet hatásán belül, illetve mellette külön is hatalmas lökést adott az elmúlt évtizedek településhálózat-fejlesztési, illetve urbanizációs politikája. Ennek volt korábbi megnyilvánulási formája az ötvenes évek elejének erőltetett iparosítása és szövetkezetesítése. Egyrészről az iparosítás a központok közelében és a központokhoz kötve hatalmas termelőerő-tömegeket halmozott fel, másrészről ehhez a szükséges munkaerőt a szővetkezet szervezés túlhajtásával (is) biztosította.
 
Ezt követte az igazgatás, az ellátás és a kultúra hatvanas, hetvenes években végbemenő központosítása. A folyamat betetőződése a részben már kényszerű, részben ismét csak túlhajtott iskolakörzetesítés volt, amely után a hierarchia alján lévő települések sorában nem marad szinte semmi azon a biológiai kényszeren kívül, hogy élni kell. A belső-budapesti „minden" és a hierarchia alján lévő „semmi" között persze a társadalmi érvényesülés lehetőségének számtalan fokozata létezik. A társadalmi emelkedés igénye, vágya mindig kifelé mutat a területről és mindig a magasabb szintű központi irányba.
 
A falusi embernek ebből a hátrányos területi pozícióból egyik elmozdulási módja lehet, ha zártkerti vagy éppenséggel lakóingatlanát (lásd: üdülőfalvak) eladja, és így pénzhez jutva lépést tesz a központ felé. Az eladóvá vált ingatlan utáni kereslet mindig a központ irányából, tehát egy már szélesebb perspektívájú társadalmi-területi pozícióból) jelentkezik.9
 
Az üdülőtulajdon terjedése tehát két oldalról gerjesztett folyamat. Ugyanaz a föld, amely a már városban élő ember számára mind kívánatosabb lesz mint üdülőtulajdon, a helyben élő falusi ember számára mind idegenebb lesz, mert a társadalmi emelkedésben már nem segíti, sőt inkább visszahúzza a hátrányosabb területi-társadalmi pozícióba
 
Eddig az üdülőtulajdon iránti szükségletről, az üdülőtulajdon utáni vágyról volt szó és arról, hogy ez társadalmi méretekben, tömegesen jelentkezik, fokozódik a mind feszültebbé váló térszerkezet miatt, illetve ennek részeként, tüneteként.
 
Teljesen más dolog, hogy milyen társadalmi rétegeknél és hol jelentkezik az üdülőtulajdon iránti fizetőképes kereslet, és hogy hol, milyen társadalmi rétegekben van magas részaranya az üdülőingatlan-tulajdonosoknak. Az üdülőtulajdonos háztartások magas aránya nem a szerkezeti feszültségek gyötrelmét elsősorban viselő tömegekre jellemző, hanem a magas státussal és/vagy magas jövedelemmel rendelkező társadalmi rétegekre.10
 
Ebből az a téves következtetés vonható le, hogy az üdülőtulajdon terjedése tisztán piaci kérdés, és nincs összefüggésben a térszerkezeti feszültségekkel. Ilyenféle megállapításokhoz jutott e helyen többször idézett kitűnő tanulmányában — Hegedűs és Manchin is: „Ahhoz, hogy valaki saját tulajdonú üdülőingatlanra legyen szert, megfelelő nagyságú megtakarítással kell rendelkeznie. így várható, hogy a családi jövedelmek növekedésével párhuzamosan nőni fog az üdülőingatlannal rendelkező háztartások aránya. ...egy adott terület nagyvárosias jellege és a telekkel rendelkezés között nincs összefüggés.” „Valószínű, sokkal inkább arról van szó, hogy nagyvárosi környezetben az említett fogyasztási minta gyorsabban terjed, mint arról, hogy maga a nagyvárosi környezet fizikai jellemzői erősítenék fel a saját üdülő iránti keresletet.”
 
Ez mind igaznak tűnhet addig, amíg 1. csak a telekkel rendelkezést, a birtokon belüliek részarányait vizsgáljuk, és az ingatlankeresletet, az ingatlaninflációt fölfelé hajtó igénynövekedést nem; 2. csak általánosan „nagyvárosias jelleg"-ről, „nagyvárosi környezet"-ről beszélünk, és az ingatlanigényt gerjesztő térszerkezeti torzulásokról nem.
 
A szerkezet merev keretei között sokakban felfokozódott hiányérzet egyébként nem feltétlenül fogalmazódik meg mint üdülőtulajdon iránti igény. De ettől még létezik és ott lehet egy egész sor súlyos társadalmi kórtünet okai közt, mint amilyen a fiatalkorú bűnözés növekedése, az öngyilkosságok szaporodása és a többi. Ezek persze kóros, deviáns tünetek, és összefüggésüket a társadalmi méretű környezeti hiányérzettel nem könnyű bizonyítani (bár talán nem volna reménytelen).
 
Az emberek tudatában — társadalmi méretekben — élesen elkülönülnek a lakás megszerzésére és az egészséges környezet megteremtésére irányuló törekvések. Mintha az volna az élet rendje, hogy előbb meg kell küzdeni a lakásért, azután meg kell küzdeni az üdülőházért. Az üdülő megépítésére sok esetben annyit vagy még többet áldoz az egyén, mint a lakás megszerzésére.
 
Ez nemcsak társadalmi méretekben végbemenő anyagi pazarlás. A terület korlátozottan áll rendelkezésre, és nem termelhető újra a keresletnek megfelelő bőségben. A központos-sugaras térszerkezet mind görcsösebbé válása és a területnek ez a korlátozott volta együtt okozzák, hogy az ingatlaninfláció jóval nagyobb mértékű az általános inflációnál, mint arra Manchin Róbert rámutatott.
 
Ez a körülmény átvezet az üdülőtulajdon terjedése okainak egy másik nagy területére. Minthogy a gazdasági életben hiányoznak — és a legutóbbi időkig különösen hiányoztak —azok a csatornák, amelyeken keresztül a személyek megtakarított pénzei visszatáplálhatok volnának a termelésbe vagy a közcélú infrastrukturális fejlesztésbe, előtérbe kerülnek a tőke tárgyiasításának lehetőségei. Ezek között az ingatlannak éppen azért jut kiemelkedő szerep, mert az ingatlan ára — az említett okok miatt — sokkal gyorsabban nő, mint az anyagi javaké általában.
 
Az üdülőtulajdon iránti kereslet tehát ilyen spekulációs okokból külön is növekszik, sőt az a téves benyomás keletkezik, mintha főleg emiatt növekedne. Pedig a spekulációnak mindig — nemcsak az üdülőingatlan esetén — a javakért versengő tömegek nagysága is alapja. Bizonyára van, ahol és amikor gabonára is lehet spekulálni, és a gabonaár emelkedéséhez ténylegesen nem szükséges, hogy a spekulánsok éhesek legyenek, de ha nincsenek éhes tömegek, nem lehet az árat felverni.
 
Amikor az üdülőtulajdon kvázitőke-szerepét, az üdülőtulajdon terjedésének spekulációs okait nézzük, még jobban elmosódnak a határok az üdülő- és a többi ingatlantulajdon között. Lakóingatlan válhat üdülőingatlanná és viszont, mezőgazdasági ingatlan válhat üdülő- vagy lakóingatlanná, sokszor fokozatosan is.
 
Az ingatlanpiacot tehát, és ezen belül az ingatlanárakat a lakó-, az üdülő- és a más funkciójú ingatlanok forgalma együtt határozza meg. Ezen az ingatlanpiacon pedig magától értetődően érvényesül az egész társadalmi-gazdasági életre érvényes hierarchikus területi differenciáltság. Vagyis egy ingatlan értéke — azonos fizikai állapotot feltételezve — annál magasabb, minél előnyösebb helyzetet foglal el a hierarchián belül. Ez azt jelenti, hogy a központos-sugaras térszerkezet az ingatlanszerzési lehetőségeket állandóan nagymértékben szűkíti is azáltal, hogy a társadalmi és gazdasági lehetőségekben — részben persze szükségszerűen — különbségeket tartva fenn, hasonló különbségeket hoz létre az ingatlanpiacon is. Manchin Róbert szavaival: „azonos fizikai paraméterekkel rendelkező ingatlanok átlagára követi a településrendszeren belüli hierarchiákat, azonos inflációs rátát feltételezve a részpiacok közötti abszolút távolságok nőnek".
 
Az eddigiekből is nyilvánvaló lehetett, hogy az üdülőtulajdon terjedésének egy sor káros társadalmi hatása van.

Vázlatosan felsorolva:

  1. Óriási többlet-erőfeszítést kíván meg a társadalomtól, hiszen az, hogy az ember — társadalmi méretekben — csak úgy tehesse egészségessé, teljessé egyéni környezetét, ha a lakásától külön valahol felépít még egy házat, szerintem nem tekinthető természetesnek. Millióknak volt vagy lehetett volna saját, telkes falusi háza, amelyet egy lakótelepi „munkaerő-raktárral" nem valamilyen természeti csapás, hanem a hibás szerkezetfejlesztés miatt kellett felcserélnie.
  2. Visszahatásképpen mindez erősíti a központos-sugaras szerkezet merevedését: mivel az üdülőtulajdon tipikus területei éppen úgy beszűkült funkciójú, egységet alkotni csak a központon keresztül képes területek, mint a központból kiszorult bármely más függelékterület. Növeli az egymással összefüggő szerkezeti részek távolságát, növeli a forgalmat, a közlekedés zsúfoltságát, hiszen rengeteg többletutazással jár.
  3. A már előnyös helyzetben lévő társadalmi rétegeknek kedvez; a szubvencionált területeken jórészt ezen rétegek vannak birtokon belül; a magáningatlan birtoklásán keresztül mentesülnek az általános infláció hatása alól, sőt esetenként további előnyökhöz is juthatnak, sőt még az üdülőterületi korlátozások is akaratlan a már birtokon belül levők érdekeit védik.11
  4. Növeli a társadalmi tagozódás merevségét, terheli a társadalom alkalmazkodó-, megújulóképességét.
Az egész üdülőkérdés legnagyobb ellentmondása, hogy az üdülőtulajdon terjedése az üdülés, a rekreálódás különböző formáit (kirándulás, kerékpáros, vízi, lovas túrázás, horgászat, vadászat stb.) mind szűkebb területre szorítja vissza.
 
Általában leszűkíti, szétszabdalja az emberek mozgásterét, hatalmas területeken rontja le vagy teszi tönkre a látvány pihentető, megnyugtató hatását. Márpedig minden rendű és rangú üdülés legfontosabb kelléke, feltétele a minél nagyobb szabad tér, az oldott, harmonikus környezet. Nemcsak a kirándulásnál, túrázásnál van ez így, hanem a nyaralásnak, passzív pihenésnek nevezett üdülésnél is. Ezekhez is hozzátartoznak a séták vagy legalábbis a lehetőségük.
 
Tessék elindulni Budapestről bármilyen irányban kirándulni. A tapasztaltak akkor lesznek különösen mellbevágóak, ha össze tudjuk őket hasonlítani 30—40 évvel ezelőtti emlékeinkkel. Ahol akkor erdők, mezők, szőlők, gyümölcsösök között vitt az utunk, ott ma többnyire kerítésekkel körülvett kis telkek, apróbb-nagyobb házak végeláthatatlan rengetegén kell átvágnunk. Az ilyen üdülőtulajdon-területeken, ahogy nő a kerítésekkel felszabdalt terület, szaporodnak az apróbb-nagyobb házak, amelyeknek építésénél hiányzik, minden — a társadalomból belülről eredő — rendező elv, úgy romlik le fokról fokra a terület rekreációs hatékonysága maguknak a tulajdonosoknak a számára is.
 
Az elmondottakból egyértelműen következik, hogy a szerkezet és a ráépülő hierarchia érintetlenül hagyása esetén nem megoldás az igények után menve újabb területek bevonása a folyamatba, és éppígy nem megoldás, de nem is lehetőség a folyamat korlátozása területi szabályozással. Tegyük fel, hogy valahol — egy város közelében vagy máshol — kisebb-nagyobb fejlesztéssel létrehozunk egy kirándulóhelyet (étkezési, esetleg szálláslehetőséget stb.). A közeli üdülőterületeken, zártkertekben — rendkívül finoman reagálva — azonnal feljebb mennek az ingatlanárak. A kis házakból nagyobbak lesznek, a nagy telkek kisebbekre osztódnak, megszaporodnak a házak, a kerítések. Ha meg is tudunk védeni görcsös igyekezettel a kirándulóhely központja körül egy kisebb területet a parcellázásoktól, építkezésektől, ezt körös-körül elrontott területek fogják bezárni.
 
A megoldáshoz, az üdülőtulajdon terjedésének kérdéséhez éppúgy, mint az összes többi súlyos területi problémához — a falvak elnéptelenedése, illetve társadalmi beépülése, lakótelepek, ipartelepek probléma-rengetege, ingázás stb. — szorosan hozzátartozik a térszerkezet egészébe való kedvező irányú beavatkozás. Ha az olyan döntéseknél, mint amelyek az autópályák nyomvonalára, nyomvonalhálózatára, a vasút korszerűsítésére, hidakra, szennyvízcsatornák, vízvezetékek hálózatára és más műszaki-hálózati fejlesztésekre vonatkoznak, az a kérdés nem merül fel — mint ahogy egyelőre nem merül fel —, hogy az elhatározott fejlesztések a szerkezetet merevíteni vagy oldani fogják-e, bármit teszünk vagy bárminek az ellenkezőjét, minden csak a szerkezet további merevedéséhez vezethet. A szerkezet alakulásáti ugyanis a hálózatfejlesztési döntések behatárolják.
 
Félő azonban, hogy sokan, akik a tervezést végzik és a döntéseket hozzák, nem érzik a szerkezet oldásának fontosságát, nem érdekeltek új megoldások keresésében. Ez megmagyarázná, hogy a tervezés miért foglalkozik mindennel inkább, mint a szerkezetfejlesztési döntések felülvizsgálatával.
 
Ez a gondolat már kifelé mutat a tárgyalt témából, elvezet egy olyan általános megállapításhoz, hogy igazi tervezés, a valóságos döntés-előkészítés nagyobb társadalmi nyitottságot kíván. De ha az üdülőtulajdon kérdése patak volt, a tervezési nyitottság szükségességének a kérdése óceán.

 

Benyó Bertalan

Valóság 1982. december (XXV évf. 12. szám) 92. o.

 

JEGYZETEK

 

1 Vági Gábor: Versengés a tervezésért. Valóság, 1979. 3.sz. „...föl kell adni azt a hallgatólagos feltételezést, hogy a megyé(k)ben a középtávú terv elkészítése után valóban az, és csak az történik, ami a tervben szerepel. A középtávú tervek ugyanis olyan tervezői szándékokat tükröznek, amelyek egy-egy tervkészítés körüli konfrontációikban és egyeztetésekben alakultak ki — s bár a tervezői szándék ezt követően öt évig csak bizonyos nehézségekkel változhat, a konfrontációk, alkuk maguk folytatódnak. Újabb és újabb eredményeik a terveken kívüli, felüli fejlesztéseket indítanak be, amellett, hogy idővel beépülhetnek a következő tervidőszak tervezési munkájába... A helyi érdekek versengései, konfliktusai eleve intézményesített célok terében zajlanak; az így behálózott közeg biztosítja, hogy a konfliktusok bármely kimenetele tervszerű lesz. Egyetlen, bármily ad hoc döntés sem ítélhető meg pusztán egyedi mivolta alapján, hiszen az a tény, hogy a garantált tervszerűség közegébe ágyazva jött létre, már el is hárítja felőle az esetlegesség, önkényesség stb. vádját."

2 Az „üdülőterület" az Országos Építésügyi Szabályzatban meghatározott terület felhasználási kategória. A „zártkert" olyan földterület, amelyet az 1967. évi IV. törvény 26§-a alapján a Földhivatal így tart nyilván.

3 Benyó Bertalan: Építésügyi szabályozás — rendező beavatkozás. Városépítés, 1982. 2. sz. „Ha egy községben százszámra folynak egyszerre engedély nélküli építkezések, ami a nagyvárosok, a Balaton vagy a Velencei-tó körül nem ritkaság, akkor gyakorlatilag fizikai képtelenség; az előírások betartatása. Egész zártkertek képe Változhat meg teljesen, mialatt a hatóság a tudomásulvételig is alig képes eljutni.”

4 Hegedűs József és Manchin Róbert Életmód, üdülés, ingatlanpiac című kéziratos tanulmányában így ír erről: „Növekszik a munkával töltött idő aránya; növekszik a háztáji, kisegítő munka, az otthoni munka, a közlekedéssel töltött idő; csökken a napi, heti és évi pihenőidő.” Andorka Rudolf: A magyar községek társadalmának átalakulása (Gyorsuló idő, Magvető): „Az 1960. évi népszámlálás 613 ezer ingázót mutatott ki... 1970-ben a naponta ingázók száma már közel egymillió (997 ezer) volt, ezenkívül 305 ezer dolgozó nagyobb időközönként ingázott...”

5 András Berczik: Verkehr und Stadlstrukture Beispiel Budapest, Berichte zur Raumforschung und Raumplanung Heft 1. 1980.: „A település szerkezetmeghatározó tényezői: a természetes környezet (topográfia és vízrajz), főközlekedési utak és vasútvonalak, valamint a műszaki szolgáltatások fővonalai.” Benyó Bertalan: A terület fejlődése és az Ipar. Borsodi Műszaki és Ipargazdasági Élet, 1977. I. sz. „...a forgalom mint a gazdasági és társadalmi élet mozgásformája, a városok fejlődésének meghatározó jelensége... a fejlődés maga is bonyolultan összetett mozgás.”

6. Benyó Bertalan: A fejlesztések elosztása és a közlekedési hálózat. Valóság, 1980. 9.sz. „A fejlesztéseket bizonyos — persze igen széles — határok közül a jelentkező igények határozzák meg. A jelentkező igények nagyságát, erősségét egy helyen az dönti el. hogy ott a közlekedési kapcsolatokban milyen és mekkora területek igényei összegződnek.”

7 Illés Iván: Budapesti kérdőjelek. Valóság. 1971. Isz.: „Először a karikatúrák jelentek meg a csizmás, kucsmás, sokszoknyás illegális bevándorlókról, akik kijátszva az éber figyelmet, Budapest határain lopva átsettenkednek. Azután megjelentek az intézkedések. Budapesten lakáskérvényt beadni vagy ingatlant vásárolni csak ötéves állandó budapesti bejelentés vagy ötéves folyamatos budapesti munkaviszony alapján lehet. Eddig az intézkedés, a végrehajtás azonban általában továbbment, gyakorlatilag nem. vagy alig volt lehetőség arra, hogy önmagában a munkaviszony igazolása alapján beadott lakáskérvény — az elbírálás szokott és általános csatornáin kedvező elbírálásban részesülhetett volna.” Az eltelt egy emberöltő alatt valóságos „külön állampolgári jog”-gá csontosodott a ..budapesti lakos" státus. Kialakult és természetessé vált. hogy akinek megvan az állandó budapesti bejelentője, ha el is megy lakni valahová vidékre, budapesti lakos marad, „státusára” úgy vigyáz, mint az ókorban a római polgár arra, hogy ő „római”.

8 Jakab Mária—Nikowitz O. István: Volt egy iskola a határon. Alföld, 1981. 4. sz „...A gyerekek tehát elmentek. Mi maradt itt Négyesen? - Semmi. Nulla! Az iskola megszűnése után egy csapásra semmi! Először is szétrebbent a nép. (Már az első, a viharos körzetesítés után.) Aztán minden elmaradt. Az a sokféle gyermektevékenység természetesen, hiszen nem voltak gyermekek. De a felnőttek összejövetelei is. Minden, ami az iskola épületéhez kapcsolódott, megszűnt. Egy éven belül elsorvadt a mozi, nem is jött többet. Az itteni emberek mozit tizenöt éve nem láttak, TIT-előadások nincsenek. Ma már nem számolnak velünk. Azelőtt évente még egy cirkusz is betért ide és előadást tartott az iskolában vagy az udvaron. Ma már nem létezünk. Semmi sem köti. nem fogja össze az embereket. A sivárság persze a nevelők elvitelével lett teljes. Ki csináljon valamit? Ki adjon útmutatást, ki orientálja a jóra-szépre szomjazó népet?"”

9 Hegedűs—Manchin: „Az üdülési piacról kiszorulók tehát döntően alacsony iskolai végzettségű, a település-hierarchiában alacsony szerepkörrel rendelkező településeken lakó, fizikai dolgozók köréből kerülhetnek ki.” „...az üdülőingatlanok fele budapesti háztartások tulajdonában van. további 30%-a pedig kiemelt, illetve felsőfokú központi szerepkörű településeken élő háztartások kezében, így a többi településen élő háztartások - ami az összes háztartás 63%-a - csak az üdülők 20%-ával rendelkeznek”

10 Hegedűs Manchin: ,,A magas státusú területeken (társasházas területeken, a belső lakótelepi gyűrűben és a belső budai városrészekben) 2-3-szor magasabb a telekkel rendelkező családok aránya. (Megjegyezzük, hogy itt a telket és üdülőt nem különböztetjük meg.) Világos, hogy Angyalföld semmivel sem tekinthető kevésbé nagyvárosias területnek, mint a budai társasházas területek, másfelől pedig nyilvánvaló, hogy a két. lakótelep közötti különbség sem magyarázható az ökológiai környezet eltéréseivel. De még adott beépítési típusokon belül is lényeges különbségeket tapasztalhatunk. Így a társasházas területek között nem elhanyagolható az eltérés: zuglói területen 17,2%, a szabadság-hegyi részen 25,3%, a pasaréti területen pedig 31,1%.”

11 Hegedűs—Manchin tanulmány: ,,Ha értékeljük azokat az üdüléspolitikai elképzeléseket, amelyek a magánüdülők terjedésének akarnak korlátot szabni (területfelhasználási, gazdaságossági stb. okokból), anélkül, hogy alternatív és átlagos jövedelemszint mellett hozzáférhető üdülési lehetőségekről gondolkodnánk, megállapíthatjuk: ezek a koncepciók a jelenleg jó pozícióban levő ingatlantulajdonosok helyzetének védelmében állnak ki, és kirekesztik onnan azokat a rétegeket, melyeknek anyagi helyzete és társadalmi pozíciója csak egy későbbi időszakban tenné lehetővé, hogy belépjenek az üdülőingatlan- piacba.”

nyitóoldal